Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Gondolatok az egyházi év 24-30. vasárnapjainak és Mindenszentek ünnepének szentírási szakaszaihoz
EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA Az egyházi év 24. vasárnapjára (Sir 27,33 - 28-9; Rám 14,7-9; Mt 18,21-35) ISTEN ORSZÁGA ÉS A MEGBOCSÁTÁS Az apostoli igehirdetésben az Ó- és Újszövetség közötti különbséget ilyen szembeállítások mutatják: törvény és evangélium, szolgaság és gyermekkéfogadás, betű és szellem. A különbség megtalálható a kinyilatkoztatás módjában is: a próféták így vezetik be tanításukat: ezt mondja az Úr, Krisztus viszont már nem Isten szavát emlegeti, hanem az Atya példájára mutat rá: Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok (Mt 5,48). A megbocsátást is az Atya példájával teszi vonzóvá. Sőt, a példabeszéd bevezető szavai elárulják, hogy az Isten országa az Atya irgalmának kinyilvánításával kezdődik. A megbocsátás nem az ösztön szava. Az ember magától legföljebb a rideg igazságosságra törekszik: szemet szemért, fogat fogért. Megbocsátani csak az tud, aki nem félti a létét és érdekeit, s aki tudja, hogy az ösztönös emberből magasabb értékeket is ki lehet csiholni. A példabeszédből kiolvasható Isten országának kettős arculata: ajándék és követelmény. Ajándék annyiban, hogy Isten maga kezdeményezi a kiengesztelődést. Ő ajánlja fel atyai nagylelkűségét. Krisztus élete és tanítása arról győz meg, hogy az Atya irgalommal fordult a világ felé, s az egyház is azt a küldetést kapta, hogy a kiengeszte- lődés szolgája legyen (2 Kor 5,18). Isten a párbeszédet azzal kezdte, hogy a múlt tévedéseit és sértéseit hajlandó volt elfeledni. De az Isten országa követelmény is. Azokban valósul meg, akik tudják, hogy „nem önmaguknak élnek”, hanem az Úrnak, ezért tudnak megbocsátani. Isten gyermekeinek közössége csak ott alakul ki, ahol a sértődöttség, a bosszú, az ellenszenv és a leszámolás gondolatát fölváltja Isten nagylelkűségének az utánzása. 25. vasárnap (Iz 55,6,9; Fii 1,20-24; Mt 20,1-6) ISTEN SZABADON OSZTOGATJA KEGYELMEIT A legtöbb példabeszédnek megvan a konkrét történelmi vonatkozása. Akiket Isten korán hív, azok az ószövetségi nép tagjai. Akik később hallják meg a hívó szót, azok a pogányok. Az előbbiek valóban sérelmesnek vették, hogy Isten megnyitotta az üdvösség útját a pogányok előtt. A példabeszéd egyetemes tanítása az, hogy Isten teljesen független és szabad kegyelmi adományainak osztogatásában. Mindenki csak az ő hívó szavára léphet rá az örök élet útjára. Irgalmának műve az is, ha valaki gyermekkorában meghallja a hívó szót, és követi. Ezek annak örüljenek, hogy mentesültek az igazság keresésének fájó tévedéseitől, s hogy érezhették Isten közellé- tét. De neki joga van irgalmat gyakorolni azokkal is, akikkel senki sem törődött, akik az élet nagy részét cél és vigasztaló tudat nélkül élték le. A hit mindig Isten kegyelmének és a szabad akaratnak a titka. Vigasztaló az a tudat, hogy Isten mindenkit hív, előbb vagy utóbb mindenkit döntés elé állít. De van-e valami előnye annak, aki egész életét ráteszi Isten szavának követésére? Érdemes-e mindvégig hordozni a nap terhét, ha mások kevesebb fáradsággal ugyanezt elérhetik? A válasz ez: Istennek joga van bármikor kimondani a hívó szót, de nekünk akkor kell követni, amikor meghallottuk. Ha visszautasítjuk, nem biztos, hogy újra meghalljuk. Másodszor: ez a példabeszéd csak a kegyelem ingyenességét hangoztatja, nem pedig azt, hogy az örök életben mindenki egyforma jutalmat kap. A Szentírás másutt eleget emlegeti, hogy Isten kinek-kinek érdemei szerint fizet meg. Harmadszor: a keresztény élet nemcsak az üdvösség kiérdemlése, hanem tanúságtétel Krisztus mellett és a megváltás mellett. Aki beállt Isten napszámába, másoknak is példát ad a követésre. 174
