Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TÁVLATOK - Úton Jézus evangéliumának ítélőszéke elé
Isten „tengernyi” igazságából, és számos kérdésünkre majd csakis Isten fogja megadni a végső választ. Félünk elismerni, hogy Luther már négyszáz éve sokkal merészebben és igazabban fogalmazott, mint mi ma, amikor ezeket mondotta: „Hiszen nem mi vagyunk, akik az egyházat fenntartjuk, elődeink sem voltak képesek erre, és utódaink sem rendelkeznek majd ezzel az erővel. Csakis az tette ezt, és lesz is képes megtenni, aki így szólt: .Veletek vagyok mindennap, a világ végéig' ” (id. K. E. Skydsgaard, in: Orientierung 1971, 40). Ke!l-e még ezek után aggodalmaskodva „TÁVLATOT” keresnünk? Menetelhetünk-e más felé, mint Jézus evangéliumának ítélőszéke elé? S merhetünk-e majd ott az örömhír Meghirdetőjével szembenézni, ha nem kiáltjuk ma elég érthetően: Jézus evangéliuma valóban a jóhír, az örömhír számunkra?! Ha nem vesszük elég komolyan, hogy az evangélium feszítő ereje a régi formákat újra és újra szét fogja feszíteni, mert épp ebben az erőben jelentkezik legszembetűnőbben Jézusnak velünk maradása? Ha nem hiszünk és bízunk sokkal jobban Isten erejében, Jézus megmentő szeretetében, mint gyarló tudásunkban, szokásaink konzerváló hatalmában, önnön magunkban? Mindezek után már csak egy, de döntő kérdést kell megválaszolnunk: elégséges-e, megfelelő-e, ha „emigrációba vonulunk”? Szabad-e (formálisan vagy lélekben) kilépni az egyházból? Kétségtelenül — be merjük-e vallani, vagy sem — olykor túlontúl sok az emberi, sőt az „embertelen” a mi egyházunkban. Számos lehangoló, sőt megbotránkoztató ténnyel kell szembenéznünk. Nem csak a „másikban”, hanem mindenek előtt önmagunkban. Ezért azonban a kilépés, a szertelen és szeretetlen kritizálás még sem nem helyes, sem nem jogos. A helyes megoldás: együtt kell élni az egyházzal, közre kell működni annak megújításán. Ezt a munkát pedig mindenkinek önmagánál kell elkezdenie. Az egyszerű hívőknek, papoknak és világiaknak csakúgy, mint a püspököknek és pápáknak. Nincsen tökéletes ember, és épp ezért — földi vándorlása során — a „bűntelen” egyház utópia volt, és marad. A tökéletességet „követelő” emberektől óvakodnunk kell, mert az ilyenek könnyen embertelenekké válnak. Csakis egy, valóban tökéletes ember buzdíthatott joggal erre, aki maga is Isten volt, — és ő is a mennyei Atya felé mutatott. De ugyanettől a Jézustól halljuk azt is, hogy mindenek előtt „irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket" (Mt 9,13). Lehet-e más „távlatunk”, mint hogy a megbocsátó, a bűnösöket hívó Krisztus felé tekintsünk? Feledhetjük-e ugyanakkor, hogy ez a Jézus figyelmeztet arra is: a reá bízott talentummal kinek-kinek „gazdálkodnia” kell. Hogy az isteni karizmák az emberek, a tevékeny, szorgos emberek által hatékonyak közöttünk? S ezek a karizmák nem csupán a tanítóhivatalban, az egyház pásztoraiban hatékonyak, hanem mindazokban, akik a nap terhét, munkáját viselik, és végzik: az áldozatos keresztény családok tagjaiban, akik lemondásaik során valóban az életszentség útján járnak: a „szürke”, cím és rang nélküli buzgó lelkipásztorokban, akik egyaránt nyitottak Istenük és a reájuk bízott embertestvéreik felé. — Minderre s még ezernyi örvendetes tényre, lendületre, munkára s főleg az élő és erős Istenbe vetett hitre gondolva, - válhatunk-e pesszimistákká? Alaptalan pánikhangulat vesz erőt azon, aki ma menekülni akar a „süllyedő hajóról", aki „emigrál”, mert nem veszi észre, hogy minden emberi gyarlóság mellett és ellenére, Jézus ma is velünk van. Az egyház ma is megújuló erővel törekszik rá, hogy valóban Jézus örömhírét adja tovább, hogy ne uralkodni, hanem szolgálni tudjon az embertestvérek között. Van-e valódi „távlat" előttünk? Ne egy püspök vagy épp egy teológus, hanem az író, Heinrich BOLL szavával válaszoljunk: „Tudom, hogy az egyháznak története tele van szörnyűségekkel: gyakorolták és végrehajtatták benne a gyilkosságot, az elnyomást és terrort. Ugyanakkor azonban élt köztünk egy Assziszi Szent Ferenc, Szent Vince és Szent Katalin is, — és túl sok helyre lenne szükségem, ha a „Marty- rologium Romanum" névtárát kívánnám itt lenyomlatni. De még a legeslegrosszabb keresztény világot is a legjobb pogány világ elé helyezném, mert a keresztény világban megvan a maguk helye azoknak is, akik számára a pogányok között sohasem volt hely: a nyomorékok és betegek, az öregek és gyengék számára: sőt, mindezeknek nem csupán helyük volt, hanem ennél mérhetetlenebbül több: szeretetet kaptak; azok felé fordult a kereszténység szeretettel, akik értékteleneknek tűntek, és tűnnek a pogány és istennélküli világ szemében". (in: K. Deschner: Was halten Sie vom Christentum, München 1953, 23). Sz. A. 173
