Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 3. szám - TÁVLATOK - Úton Jézus evangéliumának ítélőszéke elé

Isten „tengernyi” igazságából, és számos kérdésünkre majd csakis Isten fogja meg­adni a végső választ. Félünk elismerni, hogy Luther már négyszáz éve sokkal me­részebben és igazabban fogalmazott, mint mi ma, amikor ezeket mondotta: „Hiszen nem mi vagyunk, akik az egyházat fenn­tartjuk, elődeink sem voltak képesek erre, és utódaink sem rendelkeznek majd ezzel az erővel. Csakis az tette ezt, és lesz is ké­pes megtenni, aki így szólt: .Veletek va­gyok mindennap, a világ végéig' ” (id. K. E. Skydsgaard, in: Orientierung 1971, 40). Ke!l-e még ezek után aggodalmaskodva „TÁVLATOT” keresnünk? Menetelhetünk-e más felé, mint Jézus evangéliumának ítélő­széke elé? S merhetünk-e majd ott az örömhír Meghirdetőjével szembenézni, ha nem kiáltjuk ma elég érthetően: Jézus evangéliuma valóban a jóhír, az örömhír számunkra?! Ha nem vesszük elég komo­lyan, hogy az evangélium feszítő ereje a régi formákat újra és újra szét fogja feszí­teni, mert épp ebben az erőben jelentkezik legszembetűnőbben Jézusnak velünk ma­radása? Ha nem hiszünk és bízunk sokkal jobban Isten erejében, Jézus megmentő szeretetében, mint gyarló tudásunkban, szokásaink konzerváló hatalmában, önnön magunkban? Mindezek után már csak egy, de döntő kérdést kell megválaszolnunk: elégséges-e, megfelelő-e, ha „emigrációba vonulunk”? Szabad-e (formálisan vagy lélekben) ki­lépni az egyházból? Kétségtelenül — be merjük-e vallani, vagy sem — olykor tú­lontúl sok az emberi, sőt az „embertelen” a mi egyházunkban. Számos lehangoló, sőt megbotránkoztató ténnyel kell szembenéz­nünk. Nem csak a „másikban”, hanem mindenek előtt önmagunkban. Ezért azon­ban a kilépés, a szertelen és szeretetlen kritizálás még sem nem helyes, sem nem jogos. A helyes megoldás: együtt kell élni az egyházzal, közre kell működni annak megújításán. Ezt a munkát pedig minden­kinek önmagánál kell elkezdenie. Az egy­szerű hívőknek, papoknak és világiaknak csakúgy, mint a püspököknek és pápáknak. Nincsen tökéletes ember, és épp ezért — földi vándorlása során — a „bűntelen” egyház utópia volt, és marad. A tökéletes­séget „követelő” emberektől óvakodnunk kell, mert az ilyenek könnyen embertele­nekké válnak. Csakis egy, valóban tökéle­tes ember buzdíthatott joggal erre, aki maga is Isten volt, — és ő is a mennyei Atya felé mutatott. De ugyanettől a Jézus­tól halljuk azt is, hogy mindenek előtt „ir­galmasságot akarok és nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hív­jam, hanem a bűnösöket" (Mt 9,13). Lehet-e más „távlatunk”, mint hogy a megbocsátó, a bűnösöket hívó Krisztus felé tekintsünk? Feledhetjük-e ugyanakkor, hogy ez a Jézus figyelmeztet arra is: a reá bí­zott talentummal kinek-kinek „gazdálkod­nia” kell. Hogy az isteni karizmák az em­berek, a tevékeny, szorgos emberek által hatékonyak közöttünk? S ezek a karizmák nem csupán a tanítóhivatalban, az egyház pásztoraiban hatékonyak, hanem mind­azokban, akik a nap terhét, munkáját vi­selik, és végzik: az áldozatos keresztény családok tagjaiban, akik lemondásaik so­rán valóban az életszentség útján járnak: a „szürke”, cím és rang nélküli buzgó lel­kipásztorokban, akik egyaránt nyitottak Is­tenük és a reájuk bízott embertestvéreik felé. — Minderre s még ezernyi örvende­tes tényre, lendületre, munkára s főleg az élő és erős Istenbe vetett hitre gondolva, - válhatunk-e pesszimistákká? Alaptalan pánikhangulat vesz erőt azon, aki ma me­nekülni akar a „süllyedő hajóról", aki „emigrál”, mert nem veszi észre, hogy min­den emberi gyarlóság mellett és ellenére, Jézus ma is velünk van. Az egyház ma is megújuló erővel törekszik rá, hogy valóban Jézus örömhírét adja tovább, hogy ne ural­kodni, hanem szolgálni tudjon az ember­testvérek között. Van-e valódi „távlat" előttünk? Ne egy püspök vagy épp egy teológus, hanem az író, Heinrich BOLL szavával válaszoljunk: „Tudom, hogy az egyháznak története tele van szörnyűségekkel: gyakorolták és vég­rehajtatták benne a gyilkosságot, az el­nyomást és terrort. Ugyanakkor azonban élt köztünk egy Assziszi Szent Ferenc, Szent Vince és Szent Katalin is, — és túl sok helyre lenne szükségem, ha a „Marty- rologium Romanum" névtárát kívánnám itt lenyomlatni. De még a legeslegrosszabb keresztény világot is a legjobb pogány vi­lág elé helyezném, mert a keresztény vi­lágban megvan a maguk helye azoknak is, akik számára a pogányok között sohasem volt hely: a nyomorékok és betegek, az öregek és gyengék számára: sőt, mind­ezeknek nem csupán helyük volt, hanem ennél mérhetetlenebbül több: szeretetet kaptak; azok felé fordult a kereszténység szeretettel, akik értékteleneknek tűntek, és tűnnek a pogány és istennélküli világ sze­mében". (in: K. Deschner: Was halten Sie vom Christentum, München 1953, 23). Sz. A. 173

Next

/
Oldalképek
Tartalom