Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A tévedhetetlenség kérdése az egyház belső dialógusában

Küng szerint az egyházban nem beszélhetünk egyesek tévedhetetlenségéről, mert az egyház csak mint egész, mint közösség hordozója Krisztus Urunk ígéreteinek. Ezért tesz különbséget ,,az igazságban való megmaradás" és „a tételek igazsága" között (143-151). „Az egyház alapvetően megmarad az igazságban az összes lehetséges tévedések ellenére is." Küng tehát az eddig tanítottak értelmében elismeri az egyház indefektibilitását, romolhatatlanságát: az egyház alap- struktúrájában, lényegi összetételében, alkotmányának gyökereiben, szentségi mivoltában stb. nem változhat meg. Kétségbe vonja viszont a dogmatikus és tanítóhivatali meghatározások, ,,a tételek igazsága” körüli tévedhetetlenséget. A tanítóhivatal, a pápa, a zsinatok, a püspökök ún. rendes, a mindennapi igehirdetésben megnyilvánuló tanításai nem tehetnek eleve tévedésmentes kijelentéseket a hit és erkölcs dolgában. Kimerítő, hosszú és főleg kifakadásokkal teli érve- iéssorozatának kiinduló pontja a téves dogmákról és tanításokról levont következtetés: mivel az említettek a történelem folyamán ismételten is tévedtek, fel kell adnunk az egyház tévedhetetlenségéről vallott eddigi nézeteinket, de különösképpen revideálnunk kell az I. Vatikáni zsinaton kimondott pápai tévedhetetlenség dogmáját. Világosan kimutatható ugyanis, hogy ez a dogma „az akkori történelmi alakulások hatására érlelődött ki, és másra nem szolgált elsődleges kihatásában, minthogy az akkori turbulens időkben a pápa központi tekintélyét megerősítse.”

Az alaptételek világosan állnak előttünk. Az egyháznak két vonatkozásban kell felülvizsgálnia eddigi igazságrendszerét: az egyház történelmi mivoltának tudatában sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk az emberi esendőség, az emberi tévedések lehetőségeinek, és másodszor világosabban kell látnunk, mélyebbről kell feltárnunk az egyházi közösség szerepét a keresztény tanítás egész vonalán. Kezdjük talán az utóbbival.

Küng azt panaszolja, hogy a Tridentinum óta veszendőbe ment az egyházban a közösség fogalma, és elhomályosodott a középkorban még elevenen élő tudat, hogy a tantételeket elsősorban a tanítással foglalkozó és azokhoz értő „beavatottak" képviselték, és adták elő. Küng egész ekkleziológiájában mint vezérgondolat vonul végig az „igehirdetési hivatal” és a „tudományos tanítóhivatal" éles elkülönítése. Ennek alapján mondja ki, hogy a pápa csak a pasztorális hivatalban tölthet be primátust, csak a lelkipásztori igehirdetésben képviseli a legfőbb pozíciót az egyházban. A pápa ne döntsön az egész egyházat érintő tudományos kérdésekben, mert ez a pápai hivatal túlméretezését és állandó veszélyeztetettségét jelentené. Ugyanez vonatkozik a zsinatra is. Indokolt tehát a pápai tanítóhivatal mellett közvetlen párhuzamban a „doctores”-ek, a hittudománnyal foglalkozó teológusok tanítóhivatalának a felállítása is. E követelés mögött Küngnek, az ősegyház nagy rajongójának történelemszemléletű és megalapozású egyházfogalma áll: az egyház elsősorban nem szociológiai, hanem karizmatikus alapépítményre épül fel, és ilyen a struktúrája is. Ebben a viszonyulásban egész sajátságos az egyén és a közösség, vagy a hivő és az egyházi vezetőség kapcsolata. „Valójában minden keresztény ember benne áll az apostoli utódlásban. Az apostoli küldetést és szolgálatot elsődlegesen az egész egyház viszi tovább a történelemben" (65). Arra a kérdésre, hogy kire tartozik most már a tanítás az egyházban, Küng ezt feleli: „Az egyház minden tagja, minden keresztény ember hirdethet, és kell is igehirdetést végeznie” (183). „Csak az adhatja tovább az öiömhirt, aki Istentől, a Szentiélektől nyert felvilágosítást. Ez pedig az Újszövetség tanúsága szerint minden keresztény ember” (185).

Az egyház Küng tanítása szerint tehát karizmatikus struktúrájú építmény, amelyben a különböző karizmák hordozói elvi egyenlőségben állnak egymás mellett. Mások a tanítók és mások a vezetők karizmái és feladatai. Mindkét csoport egyforma joggal az apostoli utódlás továbbvivője. „Az egyházi elöljáró nem lehet egyúttal automatikusan egyházi tanító". S most jön Küng előterjesztésében a meglepő nagy fordulat. Ellenszenve, lesújtó kritikája voltaképpen a tanítóhivatal, a pápa. a római kúria ellen irányul; ezek helyébe teológusokból álló grémiumot szeretne állítani, amely úgy tevékenykednék, mint a középkori nagy egyetemek tanári karai, akik a pápai egyházkormányzati hivatal mellett képviselték a tudományt, a hit tudományos előrébb vitelét és a tévedésekkel szembeni biztosítását. Mivel azonban az egyházi közösség Küngnél szinte „abszolút autonom realitás-