Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - FÓRUM - Tóth Sándor: A hitrenevelés gondjairól a családban
A HITRE NEVELÉS GONDJAIRÓL A CSALÁDBAN Európai és világjelenség, hogy a hit továbbadásánál elsősorban a szülők felelősek. Kétségtelen, rengeteg probléma merül fel, hiszen a családok strukturális megváltozása, a szekurizált világ „táptalaja", valamint a hierarchikus egyház és a világiak közt feszülő még mindig óriási távolság miatt a keresztény családi élet rendje kialakításra vár még. Márpedig enélkül elképzelhetetlen a hitre nevelés. Vessünk fel néhány szempontot a teendők érdekében: Strukturális változás: a demokratizmus felé hajlik, s ennek következtében közelebb kerülnek egymáshoz a családtagok. (Erről később részletesen szó lesz.) Családi értékrend: Popper Péter pszichológus közlése alapján a legutóbbi svédországi és dániai felmérések kimutatták, hogy a család belső értékrendjének átalakulása afelé tolódik el, hogy mit tart a szülő fontosabbnak: a gyermek teljesítményét-e (sportban, tanulásban), vagy az érzelmi kapcsolatokat. Amennyiben az érzelmi kapcsolatok háttérbe szorulnak, a gyermek eleve érzelmi szegénységben nő fel, híjján annak a családi-közösségi melegségnek, amely a gyermeki világ éltető közege. Az érzelmileg szegényes töltésű gyermek lelki világát az értékrendi különbségek mellett beszűkíti a családi együttlét vagy szétszórtság is. A régi idők nagycsalád jellege eltűnőben van, s inkább csak a kisebb közösségre hagyatkozik, a csak szülők és gyermekek együttélésére. Falun még előfordul a régi házhoz épített új épületszárny, benne a testvérekkel, nagyszülőkkel. Itt talán könnyebb egy „belső családi légkör” megteremtése, jóllehet a nemzedéki kérdés még élesebben merül fel. A belső tartalom azonban feltétlenül „alkotó szeretetet” hordoz. A ma gyermeke — a családi szétszakított- ság miatt — inkább csak sóvárogja az anya állandóan „jelenlevő szeretetét”, hiszen bölcsődékben kezdi, óvodákban folytatja és iskolában fejezi be gyermekéletét. Hat éves kisfiú hazaérkezését figyeltem meg, egész napos iskolai elfoglaltság után. Ezt mondta: végre itthon vagyok. A családon kívüliség bizonytalanná teszi a család védelmét: a gyermek jóval kevesebbet kap a szülőkkel való együttélésből, mint amennyit testi és lelki fejlődése megkíván. A szülő pedig állandó bűntudatban élve, megpróbálja pótolni a veszteséget — anyagiakkal. Mindennel elhalmozza gyermekét, semmitől sem idegenkedik, amit fia vagy lánya megkíván. (Beszélgettem családapával, aki 15 éves leányának havi 150 Ft-ot adott csak kozmetikára!) A későbbi, pályát kezdő fiatalság aztán kialakult igényekkel lép a társadalomba, s addigi életmódját követeli. (Ezek a „modellképző" ifjak, lányok sohasem hoznak áldozatot, még önmaguk érdekében sem.) A negatív tényezők után szóljunk arról, lehet-e megoldást találni, s az adott körülmények közt megteremthető-e a feltétele a vallásos családi nevelésnek? Most térek vissza a család strukturális változásának tényére, amely egyben magában hordozza a lehetőséget is. Ortutay Zsuzsa (a Magyar Vöröskereszt főtitkár- helyettese) legutóbbi nyilatkozata egyike azoknak, amelyek a „legkeresztényibb” alapokra helyezi a jövő családjának védőbástyáját. Ö az időszerű nevelési problémákra hivatkozva (a családi demokratizmus tényére figyelve), átértékeli a szülői tekintélyt, amelynek fenntartása nem elégszik meg többé az „azért kell tisztelned, mert szülőd" megokolással, hanem sokkal többet kíván. Ma a szülők — mondja Ortutay Zsuzsa — gyermekeik szeme előtt élnek, tanulnak, fejlődnek, hibáznak. Nem állhatnak piedesztá- lon elérhetetlen tekintélyként, a felnőtt élet titokzatosságába burkolózva ... A szülőknek a gyermeket újra meg újra a maguk példájával, a család érzelmi töltésével, a kölcsönös megbecsüléssel kell magukhoz kap- csolniok. A kölcsönös alkalmazkodóképesség egymás iránti szeretetük, segítő szándékuk az, amiért újra meg újra meg kell küzdeniük ..." Ehhez a gondolathoz csatlakozva őszintén kimondhatjuk: az említett okokon kívül a gyermek érzelmi élete szegénységének a képmutató szülői magatartás is okozója. A gyermek egyszerűen csalódik. „Mást mond, vall apám és mást cselekszik” — mondta nekem egy kamasz fiú. Ideológizálás helyett tehát gyakorolni kell a tettekben megnyilatkozó kereszténységet. Lejárt az ideje a „hagyományos formák káprázatának”. Nem lehet mindent elintézni a vasárnapi misén való részvétellel, hangos szónoklattal, s aztán jöhet a való élet. Mintha az éiő és imádkozó ember nem lenne ugyanaz a személyiség! Téves a megállapítás: a gyermek lelkének formálását úgyis csak ideig-óráig végezheti a szülő, s aztán úgyis jön a szekularizáció. A vallásos szülői magatartást, ha valóban őszinte és példaadó, megérzik a gyermekek, s egy életre emelő erő lehet számukra, az ellenkezője pedig (a képmutatás révén) riasztó motívum. Ami a családnak „keresztény-közegét” illeti, az valóban kölcsönös megbecsülésen, alkalmazkodáson, egymás iránti szereteten 115
