Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - TÁVLATOK - Hogyan beszéljenek a szülők Istenről?
ahhoz, hogy félvállról vehetnők a róla szóló beszédet, az őszintén feltörő gyermeki kérdéseket. Isten lény és homály, akinek képe olykor — az élet nehéz óráiban — elhalványul, sötétségbe burkolózik. Isten titok, már a gyermekiélek számára is lenyűgöző, de olykor nyomasztóan nagy titok. Az élet tapasztalható szörnyűségei viszont realitások. Köny- nyen kéznél lehet ezért a megoldás: minden rosszért Istent teszi a gyermek felelőssé. S a „szívtelen", megnemértő Istennel egykönnyen szakíthat. Isten persze máskor ragyogást, örömöt is jelenthet, így tölti el pl. az ajándékot kapó kisgyermek lelkét. Isten valóban fényben és homályban jelentkező: titok. Mindaz, aki a „valódi” Istent meg akarja találni: Jézus Krisztus útján juthat el őhozzá. Az által, aki szenvedő embertárssá vált, egy lett közülünk. Őbenne ismerhetjük fel az Atya jóságát, Isten ajándékozó szeretetét, Isten igazi „arcát". Mindaz, aki számára Isten még rejtett, homályban élő, sötétségbe burkolózó Isten, Jézus Krisztusban megismerheti a világosságot. Ö az az „ajtó", amelyen át bepillanthatunk a fény birodalmába. Fontos minden természetes tapasztalás és élmény, de egyikük és összességük sem elégséges. A nyitott, a mindig nyitva maradó kérdésekre újra és újra: a válasz Jézus Krisztus. Ő, akiben megjelent közöttünk Isten jósága és emberszeretete. Krisztusban szerezhet újszerű tapasztalatokat az életről már a kisgyermek is. Aki Jézus felé fordul, vele lép kapcsolatba és e szerető kapcsolatot önként nem szakítja szét: az jó lesz, megbízható lesz, s választ kap a baj, a szenvedés miértjére is. Tapasztalatai mérhetetlenül gazdagodnak: a hivő tapasztalásra tesz szert. Látóvá lesz, és a sötétség óráiban is a Felőle érkező világosság fogja vezetni. Ne veszítsük el türelmünket, ha még csak általánosságokban beszélünk. Bármennyire is fel kell készülniök a szülőknek a részletekbe menő válaszokra, a legfontosabb, hogy jól megjegyezzék: Isten nagy-nagy titok. Ne röstelljék, ha soha nem szólhatnak őróla úgy, mint akik mindennel tisztában vannak. Ha így járnának el, „hamis prófétákká” válnának, hitelüket veszítenék. Isten titokzatosságában csodálatos ellentétek feszülnek. Fiatalság és öregség kizárják egymást, Isten mégis egyszerre „öreg" és „ifjú"; ő közel, s mégis nagyon távol áll hozzánk; uralkodik, s mégis szolgálatunkra jött el; örök boldogságából jött közénk, hogy fenékig ürítse a szenvedés kslyhét; mindenható és mégis tehetetlen, annyira, hogy el kell tűrnie, ha az ember ellene fordul, gúnynyal illeti. Isten minden, és mégis a megszólítható, örök személyes Te. Mindez megsejtetheti: Isten oly örök Titok, akinek titkát nem „megoldani", hanem csodálni lehet csupán. A benne lévő ellentétekből már a kisgyermek is átvesz, átél valamit, amidőn egyszerre tapasztalja meg az embernek erejét, hatalmát, de egyszersmind kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét is. így lesznek a szülők is képesek lassan megalapozni, hogy helyesen szóljanak Istenről. Beszédük ugyan nélkülözi a teljes világosságot. Emberi logikával soha nem lesznek képesek elégséges „bizonyítékot" szállítani. Válaszuk mégis helyes lesz, mert csodálatra, tiszteletre, imádságra hangol. Hosz- szú utat kell megtenniük, hogy Istenről lassan egyre helyesebben szólhassanak. Erre az útra már gyermekként rá lehet lépni, s épp a szülök kötelessége, hogy gyermekeiket első lépéseiknél kézenfogva vezessék. Kötelességük ez, mert „ők a család püspökei”. Már Szent Ágoston így tartotta ezt. Dolguk talán mégis könnyebb, mint a püspököké, mert maga a Teremtő rendezte úgy, hogy könnyebb legyen. Mivel nem ékes szavakkal, nem bizonyítással, hanem oly beszéddel kell gyermekeik előtt megnyilatkozniuk, mely hatékonyabb lehet bármely más szónál. A kisgyermeket a szülők tettei, példája nyomán szerzett tapasztalatok vezethetik — mielőtt még a szavak mélyebb jelentését felfoghatnák — Isten felé. Egyenesen csodálatraméltó az a sokrétű gondoskodás, amellyel a szülők már kisded- kortól válnak gyermekeik gondviselőivé. Ez a szülői gondoskodás visszatükrözi Isten gondviselő jóságát. Szeretetükben Isten sze- retete, jóságukban és igazságosságukban Isten jósága és igazságossága tárulhat fel lassan a gyermekek előtt. Ha valóban ily felelős módon viselkedik a szülő, már aligha lesz szükség rá, hogy „tanmesét” találjon ki, amidőn Isten tulajdonságairól, gondviseléséről beszél. A kisgyermek érzelmi megnyilvánulásokban és tettekben megnyilatkozó szeretetet „vár", igényel szüleitől. Mindezt még „érdemei" nélkül kapja mintegy előlegezett ajándékként. Mennyire sejteti mindez Isten ingyenes ajándékozó szeretetét. Isten-élmény lehet mindez, természetesen csak bennfoglaltan. Az első szó, az első Istenről kiejtett szó mélyíti, realizálhatja a gyermeknek csecsemőkortól szerzett élményeit. Az édesanyának döntő szerepe van abban: mikor és mit kell először a gyermeknek Istenről mondani. Talán ő „érzi át” a pillanat „jelentőségét", amikor pl. a kis Laci vagy Ili felmászik ölébe és átöleli. Ekkor mondhatja pl., hogy „milyen szép is, hogy annyira szeretsz, hogy szeretjük egymást. Látod, minden ilyen szép szeretetben itt van, jelen van a jó Isten is”. — Vagy ha pl. a család számára egy kívülálló személy 99
