Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Merza József: A családi élet megújítása
tagjainak értékelésében. Mivel minden ember Isten gyermeke, Isten mindenkit meghívott a tökéletességre és a szentségre, azért a világi híveknek is megvan a maguk méltósága (= jelentősége) (2). Az ő feladatuk, hogy „életük tanúságtételével. .. hittel, reménnyel és szeretettel világítva megmutassák Krisztust a többi embernek” (3) az élet mindennapi’ körülményei között. Ebben a szerepükben különös jelentősége van annak a házasságnak, családi életnek, amelyet — csakúgy, mint a papi életet — külön szentség is megszentel (4).. Nem indokolatlan ez a hangsúly, mert az, hogy egy világnézet, meggyőződés gyökeret ereszt-e a társadalom testébe, ozon fordul meg, hogy élhető-e, avagy sem. Élhető-e, mégpedig nem „professzionisták”, hanem családok által. Amikor tehát hitünk elméletét korszerűbb formában adjuk elő, megújítjuk liturgiáját, akkor tudatában kell lennünk annak, hogy mindez teljes hatástalan is maradhat. A hívők számának általános csökkenése meg nem állhat, ha a családok életét nem tudjuk formájában a huszadik, tartalmában pedig az első századhoz, illetőleg az evangéliumi gondolatvilághoz igazítani. Egy adott területen az egyház csak akkor él - s nem halódik -, ha nemcsak a papok és az egyedülálló világiak, hanem a családok is élik a keresztény hitet. Abból ugyanis, hogy ma papjaink, templomaink és újságaink vannak, a holnapra vonatkozóan még semmi sem következik. Rég letűnt vallásoknak is voltak papjaik, templomaik és tekercseik..., s ma már nincsenek, A vallásnak elsősorban nem az intézményekben, hanem az emberekben kell élnie, s az emberek tömegének életformájában, a családban. Beszélnünk kell tehát azokról az alapokról, amelyek nélkül ma keresztény család aligha lehetséges. Mindenekelőtt: nem lehetünk igénytelenekI Hogy Krisztust a „mindennapi élet körülményei" között, meg nem hamisított alakban mutassuk meg embertársainknak, ez több energiát kíván tőlünk, mint a vallás formális gyakorlása. Mi az a többlet, amire gondolok? A családot a mindennapi társadalmi élet „gyakorlóterévé” (5) kell tennünk. Azok az erények, amelyek a közösség számára alapvetően fontosak, csak a családi otthonban sajátíthatók el. A másokért való munkát, mások önzetlen segítését, az önkéntes lemondást jogainkról, a másokkal szembeni türelmet, a rossznak jóval viszonzását, egyszóval önmagunk Krisztushoz igazodó formálását aligha sajátíthatjuk el másutt, mint a családban. A kivétel itt is csak erősíti a szabályt. Egyik napilapunkban olvastam, hogy az ember életében igen nagy szerepe van az ún. „imprinting”-eknek (6). A gyermek egy meghatározott életszakaszban vagy megtanul szeretni, vagy ha nem, akkor ezt az érzelmet soha sem tudja többé hiánytalanul kialakítani magában. Ezért a szülőknek modellekké kell válniok. Tudatában kell lenniök annak, hogy életük minden mozzanata nevelés. Ügy tűnik, hogy a legjellegzetesebben krisztusi vonásokat is vagy a keresztény család „nyomtatja be” a gyermek leikébe, vagy hiányozni fognak ezek a keresztény közösség életéből. Érezzük-e felelősségünket? Karácsonykor levelet kaptunk egy olyan hétgyermekes családtól, amelyben elevenen él ez a felelősség. Idézek belőle: „ .. . a szándékában Isten országát építő ember, tudatosan követve a krisztusi példát, törekszik az adásban megnyilvánuló szeretetre, a szelídségre és a szerénységre. Mivel ezt a magatartást tartja a lehető leghelyesebb, legcélszerűbb élet- útnak, szeretné gyermekei számára is azzá tenni. A gyermektől állandó, tudatos szeretetre- -törekvést nem várhat az ember, hiszen az felnőtteknél is komoly erőfeszítést kíván. Az életkori sajátosságok figyelembevételével megismertetjük gyermekeinket Isten országával, nekik való feladatokat bízunk rájuk. — Egyik legnagyobb gondom és problémám ezzef kapcsolatban otthon is, otthonon kívül is a gyűlölködés csiráinak felszámolása a kicsinyekben. Sokszor és könnyen veszekszenek, csúfolkodnak, gúnyolódnak, irigykednek. Nem lehet itt szüntelenül Isten országára hivatkozni. Nem akarom, hogy szólammá váljanak lényeges gondolatok. Tudom, hogy a személyes példa hat a legmélyebben. Alkalomadtán hivatkozom ugyan rá, de nem állandóan. Tudatosságot egy-egy esetben várhat tőlük az ember. Érthető, hogy nem tudják a vélt vereséget mindig elviselni. ... Arra az álláspontra helyezkedtem: Te ne kezdd! Érzem, ez nem helyes, mert ha nem is kezdi, hanem folytatja, annyira elmérgesedhet a helyzet, hogy nem különb annál, aki kezdte ... Súlyos problémám, hogy milyen irányítást adjak nekik, nehogy az iskolai, vagy óvodai közösségben visszahúzódóvá. 94
