Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - FÓRUM - Bolberitz Pál: Hozzászólás a "Hitoktatás és nevelés" című tanulmányhoz (Teológia, 4. évf. 1970. 2. sz.)
Ma nekünk világosan látnunk kell, hogy a papi cölibátusnak hol van példaadó értéke és jelentősége. Nem szükséges fejtegetni, mennyi támadás éri napjainkban a házasság szent törvényeit. Úgy tűnik, mintha ezen az Istentől megszentelt földön a korlátok ledőltek volna, hogy a rossz tombolhasson. Az ember szeretne felkiáltani a prófétával: ör, meddig tart még az éjjel (íz 2i, ii). Ezért a cölibátusban élő pap a modern társadalomban is állandó flgyelmezetés arra, amit az Ür a hegyi beszédben mond: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent (Mt 5, 8). De csak a hit szemével ismerjük az Isten országáért vállalt lemondás eszkatologikus értékét. Ez a lemondás elővételez valamit a megváltás gyümölcséből, az örök életből, előre hirdeti a test feltámadását és a mennyei dicsőséget (II. Vat. zs. Egyházról szóló dekr. 44). Akit áthat a kinyilatkoztatás és a hit fénye, az felismeri a papi nőtlenség mély értelmét s az egyúttal már az egyedüllét veszélyét is részben leküzdötte. Tud Krisztus szemetéhez menekülni, hiszen egész szívével őhozzá tartozik. Krisztus lehet a középpontja gondolkodásának, imájának, tevékenységének. Szent Pállal elmondhatja: Nem én élek, hanem Krisztus él bennem (Gál 2, 20). Bár e kijelentés paradoxnak látszik, de elmondhatjuk, hogy az ilyen pap az egyedüllétben sincs egyedül. Amíg a földi javak felé fordult modern ember gyakran magányosnak és boldogtalannak érzi magát egy sietős és lázas világban - mivel a szíve nyugtalan, amíg Istenben meg nem nyugszik -, addig a Krisztussal egyesült papnak megvan a lelki békéje, ha életét valóban megosztja az Úrral. Az Úr azt a végrendeletet hagyta apostolaira és egyházára, hogy velünk marad a világ régéig. Ez az ígéret visszhangzik az egyház életében és keli, hogy a mi szívünkben is visszhangozzék. A pap magánya osztozás az igazi főpapnak, Jézus Krisztusnak a magányában. De ő a szenvedés idején is tudta mondani: nem maradok egyedül, az Atya velem van (Jn 13, 52). A pap imájában és főleg az Eukarisztia ünneplésében általa, vele és benne találkozik az Atyával. Ez a természetfölötti kapcsolat felülmúl minden természetes közösséget és bensőségesebb mindegyiknél. Ha pedig aggaszt, hogy talán a modern társadalomban kicsi a száma azoknak, akik hittel követik Krisztust, akkor jó olyan kijelentésekre gondolni, mint amely nemrégen a zsidó-keresztény tanulmányi intézet igazgatójának, J. österreichernek a szájából hangzott el: A meggyőződéses és bátor ember mindent saját értéke szerint ítél meg, nem pedig az újságok és képeslapok állítása szerint. Kész megvédeni álláspontját akkor is, ha az másoknak nem tetszik, vagy ha gúnyolódnak rajta. Ha kell, kész arra is. hogy kisebbségben maradjon. Ha egy kisebbségben töltött élet terhét hordozza, bátoríthatja magát A vi tai Teréz mondásával: Isten és én, mi vagyunk a többség. Végül még egy megjegyzés. A pap nem egy családhoz van kötve, hanem ahhoz a közösséghez, amelyet apostoli munkájával gazdagít. Szeretnie kell ezt a közösséget, mint ahogy Krisztus szerette az egyházat és odaadta magát érte. Az apostoli lelkű pap nem marad egyedül. Mindig több szeretetet kap, mint amit a rábízottaknak adott. Ha magát és mindenét odaadja a közösség szolgálatára, akkor megkapja azt az emberi együttérzést és· vigasztalást is, ami kijár minden igazi és önzetlen szeretetnek, mint viszonzás. A celibátus az egyház aszkétikus és kegyelmi oldalához tartozik, tehát értelmét és megoldását erről az oldalról kell keresni. G. F. HOZZÁSZÓLÁS A „HITOKTATÁS ÉS NEVELÉS” ClMÜ TANULMÁNYHOZ (Teológia, 4. évf. 1970. 2. sz.) Bencze Anzelm cikke az oktatás és nevelés feszültségében jelöli meg hitoktatásunk válságát. Lényegében egyetértve a szerző álláspontjával, egy üdvtörténeti szempont figyelembevételének ajánlásával kívánok hozzászólni a kérdéshez. Az emberiség üdvtörtóneti fejlődésének csúcspontját a Krisztus-eseményben érte el. Az üdv- történeti fejlődés arra tanít, hogy az embernek először vallásosnak kell lennie ahhoz, hogy kereszténnyé legyen. A vallás az Isten-ember kapcsolatnak szükséges, de nem teljességet adó formája. A kereszténységen kívüli vallások az isteni kijelentés kiterjedésétől függően, csak ala- csonvabb fokon realizálták az Isten-ember kapcsolatot. Ezt a kapcsolatot a jogi szemlélet, a kötelesség, a vallási előírások, negatív megfogalmazású erkölcsi parancsok jellemezték. A társadalmi és tudati fejlődés alacsonyabb fokozatain erre, úgy tűnik, ilyen formában volt iszükség. A vallás - mely az Isten-ember kapcsolatnak egv meghatározott kor történelmi feltételeiben adott szociológiai, akárhányszor politikai és kulturális vetülete - csupán előkészítés a kereszténységre. Találóan jegyzi meg Schoonenberg az üdvtörténetről szóló tanulmányában (Gottes werdende Welt, Lahn, Limburg, 1963. 86-124), hogy a zsidó vallás előtti keleti vallások előkészítették az 49
