Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - Turay Alfréd: Két világnézet határán
nincs semmi magyaráznivaló nem tekinthető többé tudományos állásfoglalásnak” [13]. Anélkül, hogy azonosítanánk magunkat a neotomista gondolkodókkal, kijelenthetjük, hogy az ilyesfajta válasz nem oldja meg problémánkat. Mindenesetre észrevehetjük, és ez már magából a válasz megfogalmazásából is kiderül, hogy a terminológiát illetően „két malomban őröltünk”. S e fogalmi precizió után reméljük, hogy a marxista bölcselők mélyebben átérzik azt, hogy a „kérdezés kockázatát” vállalni merő ember számára Isten léte nem „hypothése inutile”, hanem kényszerítő követelmény. A probléma gyökere A tüzetesebb vizsgálódás nyomán észre kell vennünk, hogy az Isten létének kérdésére irányuló gondolatsorok számára létezik egy titokzatos határvonal* amelyet a filozófus vagy átlép, vagy nem. A világegyetem törvényeinek, evolúciójának, az események filozófiai magyarázatának útján szorosan együtthaladhat a marxista és a keresztény gondolkodó. Azaz teljes egyetértésben rögzíthetik a világ „hogyan”-ját. Ezzel azonban elérkeznek ahhoz a határhoz, amelynek átlépése annyit jelent a filozófus számára, hogy e „hogyan” regrisztrálása után felteszi a „miért” kérdését. A marxisták feleslegesnek tartják e „kíváncsiságot”. Egyrészt azért, mert szerintük e kérdés- feltevés mozgató rugóit ki lehet elemezni, illetőleg meg lehet azokat szüntetni. Hivatkoznak a társadalmi-gazdasági struktúra determináló jellegére, az öröklött és nevelésben kapott komplex tulajdonságok szerepére, az elidegenedésre stb. Másrészt állítják azt, hogy a világ folyamatai, jelenségei, törvényei, dialektikus ugrásai megismerhető és érthető dolgok. Nincsen tehát szükség „természetfeletti” beavatkozásra. Az első megállapításhoz annyit fűznénk hozzá, hogy mi ezeknek a tényezőknek a szerepét elismerjük, de nem kizárólagos értelemben. Kiegészítenénk azzal, hogy az életet s a szocialista társadalmat teljes mértékben igenlő filozófus is felteszi, fel fogja tenni a szóban forgó kérdést. Csupán amiatt is, mert a legnagyobb (egzisztenciális) problémák - a szenvedés, az egyéni életben megtapasztalt esetlegesség, a kielégíthetetlen boldogságvágy, a halál - teljes mértékű és mindenkit megnyugtató módon történő feloldhatatlansága ösztönző erővel fognak hatni továbbra is. A második állítást is — különösen Teilhard óta - örömmel üdvözöljük. A természet jelenségei Valóban megismerhető és érthető dolgok. A keresztény filozófus számára nem okvetlenül szükséges, hogy pl. az élet megjelenéséből kétes értékű istenérvet kovácsoljon! Ugyanakkor hangsúlyozzuk azonban, hogy a világegyetem egészének, a szerkezeti és oksági törvényeknek esetleges volta filozófiailag követeli a szükségszerűen abszolút támasztékot. A „hivő dialektikus materialista” — ha szabad ezt a többszörösen is paradox kifejezést alkalmaznom - a mindenség létének okát extrapolálja egy olyan Abszolu- tumba, amely a szükségszerűség jegyével is rendelkezik. Ezt a lépést joggal nevezhetnénk önkényesnek, ha nem lenne a világban megtapasztalható az, amit így nevezünk: kontigencia (esetlegesség). Két világnézet harmóniája Az előbbiekben utaltunk arra, hogy a történeti keresztény filozófiai rendszerek több eleme ma már elavultnak tűnik, ugyanakkor azonban a marxizmus is problematikus néhány ponton. Próbálkozzunk meg tehát szintézissel! A fenti meggondolás alapján (kontigencia) követelnünk kell: az Abszolutum olyan, hogy a szükségszerűség jegyével is rendelkezik, s mivel a lét minden tökéletességét bírja, személyes is. A teremtést úgy kell elgondolnunk, mint ennek az Abszolutum- nak egyetlen, fokozatokban megnyilvánuló, „megszilárduló”, „megfagyó” gondolatát. Sajnos, itt jobb kifejezéseket nem tudunk használni, de mindenesetre ezt a meg- fagyást, megszilárdulást nem úgy értjük, mint ahogy a hagyományos metafizika megmerevíti, és elszigeteli a dolgokat, illetőleg képmásaikat, a fogalmakat. Inkább arra 87
