Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Klostermann, Ferdinand: A holnap papja
gek által vagy más eszközökkel; tehát a tágabb értelemben vett liturgikus szolgálatért; a közösségnek - a szeretetközösségnek - lelki felépítéséért, hozzávéve az egész lelkipásztori tanácsadást és támogatást („vigasztald népemet!”); a közösségben lévő szolgálatok és karizmák rendjéért. Azért van, hogy legyen tere a sokféle tanúságtételnek; hogy megvizsgálja a lelkeket; hogy vezessen és szervezzen; végül hogy a közösség teljesítse fontos szolgálatát a világban, mi nem önmagáért van, hanem az emberekért és a világért. Embereket kell ugyanis megmentenünk és nem struktúráinkat. Ezért állandó feladata a közösségnek a végsőkig való szolidaritása mindazokkal, akik emberi arculatot viselnek, mindenek előtt a megszégyenítettekkel, leigázottakkal és elnyomottakkal. Állandó feladata azonkívül a társadalomkritikai szolgálat, amelyet a világgal kapcsolatban meg kell tennie, természetesen a kinyilatkoztatás fényében. 4. Ezek az egymásba fonódó feladatok nem úgy terhelik a vezetőt, hogy személyesen kellene elvégeznie mindent. Sok, sőt majdnem minden feladatot átadhat másoknak. Hogy mit tart meg magának és mit ruház másra, az egyház mindenkori szervezetétől, saját karizmáitól, a közösség szükségleteitől és adományaitól függ. Minden esetben azonban gondoskodnia kell a vezetőnek, hogy mindaz, amire szüksége van és ami hasznos, megtörténjék - és jól történjék meg - a közösségben és a közösség által. Látható végül, hogy valamennyi feladat a közösség egészét érinti elsősorban, még akkor is, ha a vezetőnek - legalábbis rendes körülmények között — különleges szerepe van. A különböző korokban nagyon különféle módon kaptak hangsúlyt az egyes feladatok. A közösség vezetői nagyon is különböző dolgokat ruháztak másokra, olyanokra, akiknek arra talán különleges karizmájuk volt. A „szereposztás” ezért sosem volt mindig egyforma az Egyházban. így nem kell, hogy a pap ma sajátmaga lásson el minden feladatot. Nincs szükség arra, hogy „mindenes” legyen. Nem is képes erre. Amit azonban senki nem tud elvenni és nem is vehet el senki sem tőle: a hivatalból való gondoskodás, hogy a közösségben minden megnevezett feladatot lehetőleg jól elvégezzenek. Tulajdonképpen ez a közösségért való fáradozás (1 Tih 5, 12) teszi hivatásának a lényegét. Ezért ha manapság a paphiány miatt diákonusra vagy világi emberre akarják bízni egy közösség vagy közösség-rész vezetését, megérthetjük ugyan ezt a szükségmegoldást, ez azonban teológiai szempontból képtelenség. Ezeket az embereket pappá kellene inkább szentelni, mert a szentségek az emberekért vannak, és az ordo szentségét éppen azért kaptuk, hogy legyenek elöljárói a közösségeknek. A vezető pedig átadhat, sőt kell is, hogy átadjon rész-feladatokat nem pap szerzeteseknek és világiaknak: a hitoktatást, sőt bizonyos körülmények között az igehirdetést is. S be lehetne vonni a vezetői hivatalba világi teológusokat is, akik szakemberek a biblikus tudományokban, az erkölcstanban, az ifjúsági lelkipásztorkodásban, a családpasztorációban. Ideiglenes, többé-kevésbé még kialakulatlan csoportokban meg lehetne bízni őket még a vezetéssel is. Mert amennyire rendes körülmények között a 20. századi teljes közösségek főhivatású vezetőjétől meg kell kívánnunk a felsőfokú teológiai tanulmányokat, nem szabad mégsem elfelejtenünk, hogy vezetni és teológusnak lenni önmagában két különböző és nem minden körülmény között összefüggő karizma. Kiváló teológus lehet valaki, s közben lehet, hogy egyáltalán nem alkalmas a közösség vezetésére. A fordított eset is nemcsak hogy elképzelhető, hanem nagyon gyakran elő is fordul: megvan talán a vezetőben a karizma a lelkipásztori tanácsadáshoz, az ügyintézéshez, a koordinálásihoz, de hiányzik belőle a tanító és teológus különleges karizmája. Ilyenkor éppen olyanokat kellene beállítani a tanításba, akik rendelkeznek a megfelelő karizmával. 5. A szentségek rendjével - így az ordinációval kapcsolatban is - tág tere van az Egyháznak. Két lehetőséget emelhetünk ki. Vagy olyanokat szentelnek pappá vagy legalább diákonussá, kiket fő- vagy mellékhivatásként olyan hivatal ellátásával bíznak meg, amelynek több-kevesebb kapcsolata van a vezetői szolgálattal. Ebben az esetben minden világi hitoktatót és hasonló „funkcionáriust” fel kellene szentelni. Ez újra 4
