Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Boda László: Végtelen Isten, emberi szavak
A megoldás irányvonala A bevezetőben részletesebben rámutattunk korunk jellemző agnosztikus magatartására. Láttuk, hogy főként az egzisztencializmus és a nyelvi pozitivizmus emel torlaszokat a transzcendens valóságok elé. Jellemző, hogy a Nóbel-díjas Sámuel Beckett Godóra várva c. híressé vált színművében az Istenre vonatkozó jelzők halandzsaszerű értelmetlenségével érzékelteti azt a mély kételkedést, amelyet az író az emberi szavakkal kapcsolatban ilyen vonatkozásban érez [i i]. Hogyan foglalhatjuk tehát össze e filozófiai irányzatok által támasztott nehézségekre a keresztény gondolkodás válaszát? Aquinói Szent Tamás kiegyensúlyozott bölcsessége ma is iránymutató számunkra, épp úgy, mint az az eredmény, melyet az analógia elvének filozófiai elemzése a skolasztika óta fölmutat. A mai keresztény gondolkodás is hű maradhat ahhoz a szemlélethez, mely a végletek között a szintézis útján keresi ia megoldást. Nem valljuk tehát azt, hogy szavaink teljesen tehetetlenek Isten valóságával kapcsolatban, ami hallgatásra kötelezne bennünket. Nem tartjuk azonban szavainkat ebben a tekintetben egyértelműnek sem. Minden pozitív jelentésű emberi szó ugyanis hasonlat lehet csupán, ha azt Istenre és a transzcendens valóságokra alkalmazzuk („Fiú”, „ország”, „Bíró”, „szeretet”, „tudás”). Ennyiben nem mentes az antropomorfizmus- tól sem. Ez azonban természetes. Ha a hangya beszélni tudna az emberről, beszéde mindenbizonnyal meglehetősen „hangya-szerű” lenne. Mi is elismerjük tehát, hogy beszédünk hasonlatszerű. Elfogadjuk azt is ezzel kapcsolatban, amit a közmondás hirdet: „Minden hasonlat sántít”. Nem mondjuk azonban az agnosztikusokkal, hogy beszédünk teljesen hiábavaló és hasonlataink semmitmondók. Mit válaszolunk tehát a konkrét kifogásokra? Jaspersnek azt válaszolhatjuk, hogy mi egyáltalán nem vesszük „egy kalap alá” a szencírást ebben a tekintetben sem a mítoszokkal. Ha a mítoszok beszéde is jel (Chiffre) és a szentírás beszéde is jel, úgy a szentírás szava lehet sokkalta tökéletesebb „jel” Isten valóságára vonatkozóan, mint a mítoszok „jele”. Hogy álláspontunknak tárgyi alapjai vannak, azt - ha futólagosán és vázlatosan is - megmutattuk. Jel és jjel között tehát igen nagy különbség lehet, s ebben az esetben van is. Ez az a lényeges többlet, amit az emberi sejtésekhez a kinyilatkoztatás hozzáad. Wittgenstein nem tagadja a tapasztalatfölöttit, de pozitivista filozófiájának megfelelően a hallgatást ajánlja vele kapcsolatban. Megítélésünk szerint ez az álláspont részigazságot fejez ki. Mert valóban vannak titkuk, amelyeknél az emberi beszéd erőfeszítése inkább nehezíti, mint megkönnyíti a megközelítést. Ezeknél inkább ajánlatos tagadni az emberi fogalmakat, mint állítani. Tipikus példája ennek magában a szentírásban, amikor a „via negationis”, a tagadás útja nyer alkalmazást egy- egy titokkal kapcsolatban („Szem nem látta, fül nem hallotta” . . .). Mindezt azonban nem lehet általánosítani valamennyi transzcendens vonatkozására. Illetőleg talán azt is lehetne mondani, hogy csak annak van joga hallgatni, aki már beszélt. A misztikusok is egy bizonyos ponton hallgatnak el. Heidegger idézett esete szerint a filozófia bölcsei is ezt teszik némelykor. A hallgatás bölcsességét a közmondás is jól ismeri, akárcsak az irodalom. De nem volt még nagy gondolkodó, sem nagy író, aki a hallgatásával lett volna naggyá. Valéry tett ugyan egy emlékezetes kísérletet. Hosszú hallgatását azonban művek előzték meg, sőt művek is követték. Wittgenstein álláspontja tehát - figyelembe véve az említett filozófiai alapokat s az emberi tapasztalást - semmiképpen nem mondható számunkra járható útnak. Zsákutcába vezet, mert elzárja a fejlődés lehetőségét. A keresztény gondolkodás ennek épp az ellenkezőjét vallja, amikor átérzi a fejlődés jelentőségét. Rájöttünk, hogy mennyi mindent nem mondtunk még el, s hogy alapjában véve mindent újra el kell mondanunk [12]. 33
