Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Boda László: Végtelen Isten, emberi szavak
A nemrégiben elhunyt, osztrák származású, angol pozitivista, Ludwig Wittgenstein szerint szavaink egészen a tapasztalati valósághoz kötődnek. A tapasztalatfölöttiről azt vallja: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” [i]. Ez logikus álláspont, ha tekintetbe vesszük Wittgenstein nyelvi pozitivizmusát. De hogyan fogadjuk el a teológus Tillich gondolatát, miszerint Isten annyira „más”, hogy a rá vonatkozó állítás és tagadás között nem lehet különbséget tenni? Vajon ezt vonatkoztathatjuk a szentírásra is? Jaspers elővigyázatosabb, bár ő is messzire megy. Szerinte az Abszolutum, a „Túllévő” (Transcendenz) olyan áthidalhatatlan távolságra van az embertől, hogy a nyelv nem képes megragadására. Az ősi mítoszok, a vallások és a filozófusok metafizikai tanai csupán szimbólumokat, jeleket (Chiffren) képesek adni Istenről. Az ilyen jelek azonban nem vehetők szószerint, sőt meglehetősen távoli utalások csupán [2]. - Hogy mi lesz a következménye annak, ha mindezt alkalmazzuk a szentírásra, arra vonatkozóan Bultmann a koronatanú. Az ő túlbuzgó mítosztalanítási törekvése csak a Jaspers- sel rokon filozófiai alapállásból válik érthetővé. Értelmezése nyomán kiderül, hogy a szent szövegek maguk is talajukat veszítik, ha az emberi szóba vetett bizalmunk végképp meginog. E néhány utalásból is megítélhető, hogy valóban olyan időket élünk, amelyekben tanúi vagyunk az emberi szavak válságának, amikor még a katolikus Dewart is azt vallja, hogy fogalmaink „nem érik el Istent”; vagy ahogyan Gál Ferenc szabatosabban kifejezi: „Tulajdonképpen nem az az Isten létezik, akit leírunk, hanem az, . . . akit nem lehet leírni” [3]. Mindez azonban csupán modern visszhangja a szenttamási megállapításnak', miszerint Istenről (filozófiailag) inkább azt tudjuk, mi nem, mint azt, hogy mi valójában [4]. Aquinói Szent Tamás tehát ezzel a megállapítással indítást adott egy keresztény értelmű „agnoszticizmus” körvonalazásához, amely azonban - bár tisztában van a nehézségekkel - nem válik az emberi szavak lerombolójává [5]. Az Istenre vonatkozó szavaink válságát ugyanis azok az antropomorfizmusok okozzák, amelyek szüntelenül kísértenek, s a mélyebben gondolkodó emberben ellenszenvet váltanak ki. Amikor tehát az emberi szavakat szembesítjük a végtelen Istennel s keressük a válságból kivezető utat, mindenekelőtt az antropomorfizmussal kell szembenéznünk. Antropomorf ismeretek Az antropomorfizálás emberi formákhoz kötődő megismerést, illetve megértést jelent. Sik Sándor az „elemberiesités” fogalmával próbálja magyarítani a szót. Érdemes azonban a görög eredetét őrző kifejezést is megtartani, mert eléggé közismert, és lényeges pontokon érinti a keresztény világszemléletet. Az antropomorf megismerés elsősorban az isteni valóságokra vonatkozik. Legjellemzőbb példáit az ősi mítoszokban találjuk, ahol Istenről és az isteni dolgokról egészen emberi módon, emberi élmények, képek és gondolatok tükrében kapunk közléseket. A görög mitológia jellemzően állítja elénk ezt a végletesen antropomorf megismerési formát. Az Abszolutum itt „főistenként” szerepel Zeusz személyében. Az istenek „lakóhelye” földi térben van, az Olymposz hegyén. Az ott lakó istenek pedig nem sokban különböznék az emberektől. Veszekednek, féltékenykednek, lakomáznak és szerelmeskednek. Az Enuma elis-ben (mezopotámiai ősmítosz) az istenek még egymás életére is törnek. Különös, de tény, hogy egyes primitív népek hitében jóval tisztultabb formában találhatunk Istenre utaló fogalmakat. Sőt - mint Mircea Eliade igen meggyőzően kimutatja - az „Ég” fogalma tulajdonképpen a transzcendencia kezdetleges kifejezése, az ember világához mérten a „más világ”, a „magasság”, a „fény”, az „elérhetetlen”. 29
