Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - FIGYELŐ - Farkas Attila: A keresztény szimbolika teológiai alapjai
az Istennek, hanem az embernek van szüksége, hogy általuk kifürkéssze, megtalálja és jelezze az Isten titkait. A nem kinyilatkoztatáson alapuló ún. természeti vallások is rátalálták az Ös-szimbólumokra (pl. víz, nap, hold, csillagok stb.), mintegy felfedezték azokat, sőt kultuszaikban is szerepet játszottak. A kinyilatkoztatás a szimbólumok új, sokoldalú gazdagságával árasztotta el az O- és Újszövetséget, hogy ezekben közölje Isten belső világának és az ember üdvözítésére vonatkozó akaratának misztériumait. A szimbólum annak az emberi szellemnek sajátos terméke, amely képes elvonatkoztatni, fogalmat alkotni, és amely a dolgok lényegét megragadva alkalmas a felületek mögötti ösz- szafüggések feltárására. Az emberi szellem Isten misztériumait ezen szimbólumok képiségééel — és hogy a másik kifejezést se mellőzzük - ezen szimbólumok sajátos nyelvén közelíti meg. A keresztény szimbolika a bennünk és körülöttünk lévő valóságnak egy másfajta, áttételes, mélyebb értelmezője és kifejezője, nemegyszer pedig kifejezetten hordozója Isten természet- feletti ajándékainak (pl. a szenségi jelek). Ilyen értelemben mondhatjuk áttételesnek kiragadott példaként a szivárványt, mint természeti jelenséget (EIKONT), a Noéval kötött kiengeszte- lődés szövetségének jelképeként (szimbólum). Vagy ilyen értelemben kap más értelmet, áttételes vonatkozást a bárány, mint Isten Báránya. És sorolhatnék a példák sokaságát. A képiség a szimbólumok világában már nem csupán az isteni ősidea, az örök Ige tükörképe a természetes rendben, hanem elvesztve közvetlen képi jelentését, elvonttá, áttételessé, más tartalmúvá válik. A szimbólum tehát nem allegória (külsődleges, mesterségesen formált hasonlat), és sohasem illusztráció: események, üdvtörténeiti történések képi reprodukálása, didaktikus - oktató - szemléltetése, mert ezek csupán az emlékeztetést, a szemléltetést szolgálják, vagyis a rögzítésnek és a visszaemlékezésnek mankói. Az efajta képi ábrázolások sohasem képesek jelezni valamit a történeten túliból, a látható dolgok mögöttiből. Semmit sem fejeznek ki magából a misztériumból, és éppen a teológiai transzcendenciát nélkülözik végzetesen. A szimbólum viszont annál mélyebb és kifejezőbb - állapítja meg Herbert Muck — minél inkább túljut az egyoldalúan intellektuális szimbolizmuson, és az ősi jel erejével áttöri a gondolatszegény tudatsémákat, utat nyitva a közvetlen élményhez. Szinte túlhaladja az embert, határtalan őserőt képviselve megjelenít valami végsőt, valami kikerülhetét- lent. Gondoljunk csak a próféták szimbolikus cselekedeteire, vagy látomásaira, és az Újszövetség egyetlen prófétai könyvének, az Apokalipszisnek sodró erejű szimbólumaira. A szimbólumok így nyerik el értelmi jellegükön túl érzelmi, esztétikai élményszerűségüket, és ragadják meg a misztériumot kutató ember egész személyiségét. Ezek után kíséreljük meg a szimbólum fogalmát meghatározni; a „Katolikus lexikon” a következőképpen írja de: „Valamely eseménynek, személynek, szellemi, érzék- feletti eszmének, fogalomnak más, érzékileg észrevehető képpel vagy tárggyal való ábrázolása, körülírása, magyarázata. Kell, hogy a szimbólumoknak s a megjelölt tárgynak valamely természetben gyökerező, vagy közmegegyezésen alapuló közös vonásuk, viszonyuk legyen, mely könnyen kitalálható. A vallás is használja, ahol a szellemi tartalmat érthetőbben akarja kifejezni” (Kat. lex. II.). Többet mond a szimbólumokról és mélyebben közelíti meg a kérdést Dorothea Forstner OSB. „Die Welt der Symbole” című könyvében: A szimbólum jelentette eredetileg egy tárgynak bizonyos letört részét, amelynek tört felületét egy másik részhez illeszthették (SZÜM- BALLEIN). A régi görög etikett szerint a vendégbarátság emlékére szoktak ajándékozni egy- egy ilyen letört részecskét, amely az ajándékozót és ajándékozottat egyaránt emlékeztette az őket összefűző barátságra. A szümballein által egyetlen egésznek töredékeivé váltak, illetve megfordítva, képessé lettek egymás kiegészítésére. Átvitt értelemben a szimbólumok olyan dolgok, amelyek belső analógia folytán valami szellemit jelenítenek meg. így tehát már nem találkozik össze egy tárgy két része, hanem valamilyen konkrétum egy magasabb rendbe tartozó realitással. Mint már mondtuk, az embernek, mint szellemi-érzéki létezőnek szüksége van jelképekre, hogy megragadja az elvont dolgokat. Ezek a jelképek a maguk sejtésekben gazdag teljességével többet tudnak mondani, mint a szavak, mivel egyeden összbenyomásba foglalják össze a legkülönbözőbb dolgokat. A nyelv csak darabonként, töredékesen, egymás után ragadja meg, tudatosítja azt, amit a szimbólum egyetlen momentummal ad elő a délek számára. A (bibliai kinyilatkoztatás új, gazdag, üdvtörténeti szimbolikával tölti meg a Platon szerint megfogalmazót EIKON-t, illetőleg a keresztény teológia szerint az isteni Ige által létrejött kozmikus istenképiséget. Ez a szimbolika tetőpontját a Krisztus-misztériumban éri el, amely folytatódik az Egyházban és annak szentségeiben, és egykor a parúztában - a végső beteljesülésben — éri el tökéletességét. Ez a szimbólumokban kifejezett kinyilatkoztatás már túlmegy Istennek a természetben látható jelein, és üdvtörténeti jellé válik. A szimbólum az emberré lett második isteni személyben, Krisztusban nyeri el teljességét. Ö a legmélyebb értelemben vett földi jelkép: Isten jele és valósága, maga az Emmanuel. Ö az egyetlen, aki „emberként” is teljes igazság- tartalommal mondhatta övéinek: „Aki engem •lát, látja az Atyát is” (Jn 14,9). Isten országa alapításával a természetfeletti élet benyomul a kozmoszba, még mélyebben járja át, hogy megszentelje, átistenítse azt, 266