Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 4. szám - TÁVLATOK - A nő emberi méltósága: örök igazság, vagy új felfedezés?

küldje. Valahol itt, a szépségnek és szívjóságnak ebben a harmonikus kibontakoztatásában kereshetjük minden idők női „rangra- eölelésének” a Teremtő által elvetett csíráját.

Az ősi bibiliai étosz meghamisítását, a nőnek a kereszténységen belüli „rangfosztását” visszavezethetjük a gnósztikus-dualista szemléletnek hatására, sőt elhatalmasodására. A testnek, az anyaginak leértékelése nyomán már nemcsak a poligámiát utasította vissza a kereszténység (ami egyébként nem kelthet bennünk megütközést), hanem a „digámiát” is. Már az első keresztény századokban tilalmazni kezdték - keleti-gnósztikus hatásra - az első asz- szony halála után kötött második házasságot is. Ezt a gyakorlatot vette át később az othodox egyház is - mely közismerten - megengedi ugyan papjainak a szentelés előtti nősülést, viszont előírja számukra, hogy özvegyként éljenek az asszony halála után. Akkor is, ha pl. 3-4 kiskorú gyermek neveléséről van szó. Különösen keménynek tűnik ez az előírás, ha megfontoljuk, hogy még alig egy évszázada mily nagy volt a fiatal anyáknak szülés utáni halandósága.

Ha figyelemmel kísérjük ezt a gnósztikus- dualista szemléletet, a keleti vallások hatására lassan eluralkodó gyakorlatot, a nőnek „leértékelési” folyamatát, s mindezt összehasonlítjuk pl. azzal a természetességgel, mellyel az Ür Jézus viselkedett az őt körülvevő asszonyokkal, vagy azzal a ténnyel, hogy a nők később mily nagymértékben segítették a misszionáló apostolokat, - ha mindehhez még hozzávesszük, hogy Péter és más apostolok házas emberek voltak, s Pál kivételként említi a maga „problematikus” esetét -, akkor aligha találhatjuk már „természetesnek a kereszténységen belül kialakuló elhidegülést, sőt keménységet a nőkkel és házassággal kapcsolatban. Mert hogy valóban ez lett a későbbi fejlődés útja - mint azt Schöllgen rövid jegyzetben megemlíti —, arra tetszés szerint lehetne példákat felhozni.

Természetesen aligha lehetne megcáfolni azt a tényt is, hogy a keleti világban később a háremtulajdonos fejedelmek és jómódúak szolgáltatták az „elrettentő példát” arra, hogy a nőből „konzum-cikket”, „luxus-tárgyat” is lehet formálni; s hogy így az asszony lassan a földi élvezetek jelképévé vállt a kereszténység szemében. Ugyanakkor pl. az ószövetségi Eszternek, majd egy Kleopátrának vagy Zenobianak „esetére” utalva az is kézenfekvőnek tűnt, hogy a női okosság és célratörés, a női szépség egyben hatalmi tényezővé válhat. Ha pedig válbat, akkor szükségesnek látták ismételni az ószövetségi figyelmeztetést: a nő - miként a bor - veszedelmet jelent a férfi életében. Hiszen ha királyok és hatalmasok válhattak az asszony „játékszerévé”, mennyivel inkább a hétköznapok férfiai. A keleti világ ily „elrettentő” példáját még napjainkban is idézi az újsághír: az uralomra igényt tartó sejknek előbb meg kellett ölnie elődje 24 ágyasát, hogy hatalmát biztosíthassa.

Ilyen s hasonló tények és tapasztalatok nemcsak erősítették az idők során a monogámiának - egyébként a krisztusi tanításra is visszavezethető - praxisát, hanem egyszersmind elmélyítették az asszonyról, mint „veszedelemről", „ki- sértőről”, „kéjét áruló lényről” vallóknak meggyőződését is. Az ó- és középkornak elméleti és gyakorlati orvosai azután a profán tudományok képviselőiként szolgáltattak még érveket e felfogás igazolására. Érveiket a teológusok, az ö tekintélyük nyomán pedig a kereszténység szinte gondolkodás nélkül alkalmazta, mintegy .keresztény tanítássá” tette.

Mindezek vázlatos említése mellett csak elismeréssel adózhatunk a nagy középkori keresztény gondolkodónak, Aquinoi Szent Tamásnak, aki - a történeti gondolkodást szinte még teljességgel nélkülöző korában - egyértelműen vallotta, hogy a keresztény szexuáletikának egyáltalán nincsen ősi folytonosságról tanúskodó hagyománya. Ilyenről - lassú alakulás után - csakis az egyházatyák kora óta beszélhetünk. Bizonyos szentirási értelmezés nyomán kezdtek szólni az atyák az ún. paradicsomi házasságról. Szent Ágoston és más neves egyháztanítók — ma már közismerten téves exegézis nyomán - mint ideális ősnormára utaltak e „paradicsomi állapotra”, melyben az isteni teremtő terv szerint nem szerepelt az ember bűnével „beszeny- nyezett” szexualitás, illetőleg testi gyönyör. Szent Tamás pl. két görög atyát említ (Johannes Damascenus és Nyssai Szent Gergely), kiknek tanításában egyértelműen felfedezhetjük az ismert gnósztikus tételt: a paradicsomi állapotban ismeretlen volt a nemi kapcsolat útján történő élet-továbbadás. Az emberek úgy szaporodtak, „sicut angeli Dei” - mint az Isten angyalai. E két görög atya felfogásának ismertetése után i(S. th I. 98. a. 1-2.) Tamás Szent Ágoston felé vet pillantást. Afelé a forróvérű afrikai felé, aki ifjúkorában konkubinátusban élt, majd az újplatonikus dualizmus útját megjárva lett a kereszténység lánglelkű tanítójává. Ágoston ugyan meghajol az örök isteni rendelés előtt, amely szerint Isten „férfivá és nővé” teremtette az embert. E megállapítás után azonban már eltér a valóságtól, és - ma úgy mon- danók, bizonyos ideológiai előítéletből - egyszerűen szexualizálja az áteredő bűnt. Az ősbűn előtt az ember számára a nemi kapcsolat semleges volt, híján minden örömnek és élvezetnek. Olyasféle, mint kezünk meg lábunk mozgatása. Szent Tamás - a párizsi érsekkel is szembeszállva — ellene mond az ágostoni dualizmusnak, és szembeállítja vele a pogány Aristoteles teológiai értelmezését: az öröm és élvezet természetes, mindenesetre magasabb célt is szolgáló érték (vö. II—II. 142. 1.). Nem csupán egy sorba állítja az étel-ital és a szerelmi öröm által nyújtott élvezetet, hanem Ágostonnal szemben kifejezetten vallja: az őseredeti állapotban az ember szexuális élménye még magasabb fokú volt, mint az áteredő bűn után. Mindenesetre hiányzott az az „ardor libidinis”, mely az embert képes hatalmába