Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: Jel vagy rejt-jel?
csak a meghatározott szakrális törzsből származó papok mutathatnak be áldozatot, bizonyos meghatározott kultikus formában - Krisztus maga sem tartozott a kultikus törzshöz (Zsid 7,13) - hanem Isten egész, világban élő népe részesül Krisztus papságában, s „mint szent papság kedves lelki áldozatot mutat be Istennek Jézus Krisztus által” (1 Pét 2,5). Ilyen „Istennek tetsző áldozat a jótékonyság, az adakozás” (Zsid 13,16) és a szeretet minden tette (Fii 4,18). Az Újszövetség újra és újra a „világi kultuszt” hangsúlyozza. Mert Krisztusban megvalósult köztünk Isten országa, megkezdődött az örök élet. Az örök életről pedig ezt írja szent János: „Templomot nem láttam benne. Az Ür, a Mindeniható Isten és a Bárány a temploma” (Jel 21,22). — Az első keresztény generációk büszkék is voltak arra, hogy kb. három évszázadon át nem volt elkülönült oltáruk, templomuk [5]. A Krisztus szelleméből élő ősegyház egész élete kritika és szembefordulás volt a pogány vallásokkal, sőt magával a zsidó vallással is, mivel ezek lényegi különbséget tettek a profán és szakrális között. E magatartásukkal csatlakoztak a prófétai intelemhez és felhíváshoz: „Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Űr temploma, az Úr temploma! Fordítsátok inkább jóra utaitokat és szándékotokat, tegyetek igazságot iaz ember és társa között, ne nyomjátok el a jövevényeket, az árvát és özvegyet...” (Jer 7,48). A keresztény tudta, hogy a világban nem működnek oly titokzatos erők, démonok és hatalmak, amelyeket mágikus varázslatokkal kellene megfékeznie. Krisztus ugyanis véglegesen legyőzte azokat. Ilyen értelemben hallotta az Apostol felszabadító szavát: „Minden a tiétek! Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1 Kor 3,23). Az a szemlélet és gyakorlat tehát, amely később mégis ontológiai különbséget tett a szakrális és profán világ között, a szakrális-vallási-templomi és a profánvilági között, alapjában eltér a krisztusi gondolatvilágtól. A II. Vatikáni zsinat „korunk egyik legsúlyosabb tévedésének, botrányának” bélyegzi e felfogást (Az egyház a mai világban 43). Formák nélküli kereszténység? Az utóbbi években többszörösen elhangzott a kérdés, egyesek részéről állítás: vajon a liturgia kora lejárt? [6]. A probléma kétféle megfontolás nyomán merült fel: 1. A fent vázolt teológiai gondolatokból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy ha a krisztusi élet: a szeretet gyakorlása, akkor minden, ami túl van a szorosan vett szeretetgyakorláson - azaz a vallási, egyházi élet „formai” külső megnyilatkozásai - fölösleges. 2. A szociológia, illetve a társadalomlélektan megfigyeléseire hivatkozva némelyek azt állították, hogy a mai ember érzéketlen a liturgia rszimbólumvilága iránt, ezért az szükségképpen halálra van ítélve. - Lássuk közelebbről mindkét állítást. i. Vajon az a tény, hogy a szeretet gyakorlása önmagában is istendicséret, fölöslegessé teszi-e a szorosan vett liturgiát, amelynek elsődleges célja az istendicséret? A válaszadásnál először is arra kell rámutatnunk, hogy Krisztus akarata szerint Isten népének közössége, mint közösség lesz Krisztus művének folytatója, Isten jele a világban (vö. Jn 14.35; 17.20-23). Ha Jézus egy közösségre bízta művének folytatását, akkor e közösségnek külső szabályokkal, formákkal is meg kell határoznia önmagát. E formák és jelek egyúttal jelezni fogják létét és lényegét mások felé. A keresztény liturgiának tehát kettős feladata van: Az Egyház „belső élete” szempontjából konstitutív a szerepe, mert általa megvalósul a krisztusi közösség. A keresztség ilyen szempontból „tagfelvétel”; a bérmálás „nagykorúsítás”; az eucha- risztia táplálkozás a közösség életadó és összekötő erejéből stb. - De a liturgia lényegileg hozzátartozik az Egyház jel-voltához is. A liturgia jelei szemléltetik, és 237
