Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Aszódi László: Világiak az Egyházban
Fejlődő világ és a lassabban fejlődő Egyház „Az Egyház minden korban kettős természetével jelenik meg: miközben testet ölt, felveszi mindazoknak a társadalmi és kulturális formának az alakját, amelyek jellemzik az általa összefogott embereket; ugyanakkor időtlen és transzcendens is” [6J. Az Egyház korhoz-kötöttsége láttán viszont önkéntelenül feltolul a kérdés: melyik korhoz kötődik? Ma, korfordulón, a kérdés különösen aktuális. A társadalmi fejlődést D. Riesman azzal jellemezte, hogy míg a régi embereket egy életen át irányították a tradíciók vagy testetlen morális elvek, ma az emberi közösség, környezetünk szabja meg, s formálja napról napra cselekedeteink, életünk kereteit. Míg régen elég volt egyszer „megtanulni a szabályt”, korunk állandó készenlétet, állandó reflexiót, más emberekkel való állandó alkotó együttműködést követel [7]. Egyszóval óriás mértékben megnövekedett mind az egyéni, mind a társadalmi felelősség. A felelősség fokozódását „a világ kitágulása” és nyomában a rendi és hierarchikus struktúrák összeomlása készítette elő, s tette elkerülhetetlenné. Az átalakulást csak néhány példával, „mérföldkővel” érzékeltetjük. A személyes kapcsolatok segítségével történő tájékozódás mellett megjelent a tömegkommunikáció. A faluhoz-lakóhelyhez kötött munkát felváltotta a városi, ipari vagy ingázó életmód. Az ember életében csökkent a kis, intim közösségek szerepe, ugyanakkor sok nagy közösség (munkahely, lakóközösség, sportklub, szakszervezet stb.) tagjai lettünk. A felelősség fokozódása együtt jár azzal a felismeréssel, hogy világunk alakítható. Régen a mezőgazdaságban ez még nem, vagy csak alig volt igaz. Ma annál látványosabban érvényesül a modem nagyiparban, az államszervezetben és az élet legkülönbözőbb területein. Saját hatalmában a mai keresztény Isten ajándékát s parancsát is látja (Gén 1,28), tehát nemcsak jogának, de kötelességének is vallja a világ formálását. Minden akadály, bárki állítsa is, e hivatással és Istennel szegül szembe. A lehetőségek ismerete és a felelősségtudat a társadalom szervezetében sem visel el akadályozó formákat. Születési és rendi kiváltságok, rang és tekintély helyett az ipari társadalomban csak a funkció, a ténylegesen elvégzett munka és betöltött szerep alapján tarthat valaki igényt elismerésre és autoritásra. A megváltozott helyzet azt is jelenti, hogy a társadalom semmilyen „fenntartott helyet” nem ismer el jogosnak és igazságosnak, viszont mindenki saját tevékenysége eredményeképpen éri el az egyik vagy másik pozíciót. A társadalom alapjaiban, rendjében nemcsak demokratikus, hanem mobil is, állandóan formálódik, újjáalakul. Ennék a társadalomnak részese és része Isten népe. így természetes, hogy az Egyház „arra érzi magát hivatva, hogy ugyanolyan mértékben növekedjen, mint az emberiség” [8], Ennek a hivatásnak azonban gyakran nem tud megfelelni merev intézményi rendje miatt. A társadalmi-gazdasági fejlődés elsősorban a világiak felelősségtudatát fejlesztette. Az Egyházban korábban nem volt - -s a legtöbb vonatkozásban ma sincs - konkrét tárgya ennek a felelősségérzésnek. A világ alakíthatóságával szemben az Egyház évszázadról évszázadra hozzáfér- hetetlenébbé vált a világiak számára. Míg az emberi jogok kevesek privilégiumaiból közkinccsé váltak, az Egyház a trónok ledöntésével s a rendi kiváltságok megszűnésével a korábbi kiváltságosok jogait (földesúri jogok, fejedelmek, királyok „kiváltságai”) visszavonta, központi hatalomként koncentrálta. Végül egy olyan világban, ahol csak a személyes érték és teljesítmény teremt automatikusan rangot, az Egyházban a II. Vatikáni zsinat - zömben még meg nem valósított - ajánlásaiig olyan hivatali karizma volt egyedül mérvadó, amely a szolgálatra hivatkozott, s uralmi rendszer megvalósítását tette lehetővé. A VI-VII. század óta zárt társadalmi egységgé fejlődő papi osztály - előjogai védelmében? - a £30
