Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bencze Anzelm - Söveges Dávid: Én és te
Kierkegaard szerint egyedülinek, magányosnak kell lennünk. A többiekkel, az emberekkel csak óvatosan vegyük fel a kapcsolatot, mert különben nem marad szabadságunk az Istennel és önmagunkkal folytatott beszélgetésre. Csak az egyedüli, a magányos képes az Istennel valló beszélgetésre. Ezt Buber hevesen cáfolja. A földi dolgoktól való „elszakadás”, a magány kétféle lehet, aszerint, hogy miért hagytuk el a földieket. Ha valaki nincs kapzsi, kihasználó kapcsolatban a földiekkel, ez a magány Istenhez vezethet, - ámde nem akkor, ha egészen el akarja hagyni, és megveti a személyes kapcsolatokat. (Hozzátehetjük: Értéktelen annak a papnak a celibátusa, aki úgy tartja meg, hogy megveti a házasságot.) Aszerint is kétféle a magány, hogy mire szolgál. Ha tisztulásra, mielőtt a „szentek szentjébe” lépnél, akkor jó. Ha az egyedüllét vára, ahol az ember önmagával társalog, — rossz. „Az emberi kapcsolatok meghosszabbított vonalai az Örök Te-ben találkoznak. Minden egyes Te-n keresztül az örök Te-re nyílik kilátás” (Buber). „Az Istenhez való kapcsolat nem érzés, még csak nem is a teremtettség érzése”, a függőség átélése, ami régebben a vallásosságot jelentette. „Ez csak kísérője lehet. A panteista extázis megszünteti az Én—és-Te kettősséget, így a kapcsolatot; vagy pedig a Te-ből valamit csinál” (Buber). Minden személyes kapcsolat , az Istenhez való is, (a vallás), az ember belső, intim szférájához tartozik, nehéz beszélni róla. Istenünkről még nehezebb szólni, mint nemi életünkről. „Az ember az Istenhez való viszonyát inkognitóban élje a többiek között. Csak indirekte lehet utalni rá” (Ebner). „Vian a vallási érzésnek is valami szemérmetlensége, és ez gyanús. Éppen úgy visszataszító, mint a nemi szemérmetlenség” (Ebner). Az Isten és az ember Az ember az Istentől van, még inkább, mint az Én a Te-től. Nemcsak lényében, hanem létében is. Ami az ember teremtésének evolúciós problémáját illeti, így tudnánk azt képletesen az Én-és-Te kapcsolat alapján magyarázni: Nem a kétlábon járás, nem az agyvelő fejlettsége, nem az eszköz és tűz használata, nem a munka és a beszéd különbözteti meg az embert attól az ősmajomtól, melytől származik, hanem az, hogy Isten szólt ehhez a fejlett „ősmajomhoz”: Ádám! - és az válaszolt: Én Istenem! Ezzel lett emberré, de az Isten gyermekévé is. Azaz: ezzel kapta meg az emberi személyiséget, de a kegyelmet is. így nemcsak világos határvonal van a természet és természetfölötti között, hanem szoros összefüggés is. Isten a személyes viszonyban megnyitja magát: azaz kinyilatkoztatást ad, és egyúttal szeretetet is: kegyelmi életet. Az ember válasza: a hit és viszontszeretet. Ez a vallásosság lényege, és nem értelmi hittételek elfogadása, vagy el nem fogadása, erkölcsi szabályok, parancsok betöltése, rítusok elvégzése. Ez a vallásosság persze növekszik, mélyül az újabb és újabb istentalálkozások alkalmával. Krisztus Az Én-és-Te viszonyra épülő vallásosság nem akármilyen valláshoz vezet el, hanem a személyes Isten vallásához, megvallásához: a kereszténységhez. Isten személy- voltának nagy titka, hogy ő három személy, azaz Szentháromság. Heribert Mühlen (Der Heilige Geist als Person c. művében) a Szentháromságnak az ember felé megnyilvánuló arculatából, a „küldetésekből” olvassa ki /az Én-és-Te és Mi viszonyt: 222
