Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bencze Anzelm - Söveges Dávid: Én és te
Különböző életsíkok Egy férfi ül szobájában az íróasztalnál. Előtte a papírokon levélnehezék: sima, fényes kő. Kezével végigsimít a hűvös, mindig idegen tárgyon, az „anyagon”. Az ablakpárkányon cserépben jácint virágzik. Felszívja a talaj nedveit, kitárul a napfénynek, magához csalogatja a méhecskét. Él, nyitott a befolyásoknak. - Az íróasztal alatt, a szőnyegen összegombolyodva kutya alszik, de ha a gazdája halkan szólítja, azonnal fülel és felugrik. - A növény ugyan nem hall meg hívást, mégis kapcsolatban van a gazdájával, aki ápolja. Minden élőben van valami „benső”, ami lehetővé teszi a kommunikációt, az érintkezést: a növényben kevesebb, az állatban több. A kőben csak annyi, hogy szét lehet törni, fizikailag vagy kémiailag elemezni, s akkor feltárja ,,bensejét”. A bensőnek bensőre van szüksége, s ezért van valami szolidaritás, összetartás és összetartozás az élőlények között. Ha a kutya kimegy a szobából, a férfi magányosabbnak érzi magát. És ha a virág elfonnyad, akkor is. Sok rabnak csökkentette magányérzetét, ha fűszál nőtt a börtöncella ablakában, vagy egy pók hálót szőtt a sarokban. De amennyire különbözik az élő az élettelentől, annyira különbözik a beszélő a nembeszélőtől. A kutya nem felel, mégha érteni látszik is. A magányos férfi beszélhet ugyan önmagában, de az ilyen szavak nem érnek célhoz. Ha azonban nyílik az ajtó és belép a felesége: egymásra pillantanak. És hang nélkül is kimondják a legkedvesebbet, a legjobban összekötőt: Te. Ha nem ezt mondják, semmit sem érnek szavaik. „Egymás szemébe néztünk, de én csak magamat láttam, és ő is csak magát látta” - mondja egy aforizma az üres, de sajnos gyakori emberi találkozásról. Én—és—Te — az ember lényege Az ember lényege az, hogy „szembenáll” a világgal és annak tárgyaival: tud róluk, elfogadja, vagy nem fogadja el őket. Távolságot tart, majd áthidalja: kapcsolatot teremt. Nem egy a világ többi dolgai között. Még csak nem is egy példánya az emberi fajnak. „Hogy mi egy állat világélménye, arról úgyszólván semmit sem tudunk. De biztos - anélkül, hogy az állatpsziohológia végeredményben megoldhatatlan problémájával bajlódnunk kellene -, hogy egy élőlény sem éli át a földön olyan mély jelentőséggel a világban levő létének földhözkötöttségét és létének felipillantását az égre, mint az ember” (F. Ebner). Az emberi személy tehát: i. külön, zárt, önálló világ; 2. szembenáll a világgal - mégis kapcsolatban van vele; 3. dinamikusan „létrehozza” magát, elsősorban az Én-Te viszony által. Karl Rahner szerint az ember anyaghoz kötött szellem; megkülönbözteti az embert, mint értelmes személyt, és az embert, mint „természetet”. Az emberi személy önmagával, mint emberi természettel, szabadon rendelkezhet, és rendelkezik. Amennyiben csak „rendelkezhet”, akkor eredendő személy. Amennyiben már „rendelkezett”, akkor eldöntött iszemély. Az embernek a világhoz való kapcsolata azonban alapvetően kétféle: Én-és-Te viszony két személy között, és Én-és-Valami viszny a nem személyes vagy nem személyesnek érzett tárgyak felé. Ezért az utóbbihoz tartozik az Én-és-Ö, Én-és- Valaki viszony is. Itt a másik embert ugyanis nem személynek, hanem tárgynak kezeli. Viszont az ember önmagában még nem teljes személy, hanem csakis az egyik vagy másik kapcsolatban. 219
