Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - FIGYELŐ - Sólymos Szilveszter: A protestáns teológia a Theologiai Szemle 1970-es évfolyamának keresztmetszetében
kalmazni az Egyházra is. Amint Krisztus főpapi imája is mutatja, az Egyház egysége alapvető kérdés; de enneik az egységnek mintája az Atya és a Fiú egysége (Jn 17,21). Jézus itt minden hívőről beszél, nemcsak az apostolok testületéről. .Beszéde normatív jellegű kijelentés, nem csupán erkölcsi követelmény. A kérdések tehát így tagolódnak: Hogyan lehet az egy Isten három valóságos személy? Hogyan létezhet a Krisztustól egynek alapított Egyház több részegyházban? Hogyan alkotnak a különálló személyek egy titokzatos testet? Megválaszolásuknál a jogi renden felül figyelembe kell venni a kegyelmi rend egységesítő erejét. Krisztus arra hivatkozik, hogy az Egyház egysége az Atyában és őbenne gyökerezik. Az ősegyház a Szentháromság-tanban elkerülte az alárendeltség veszélyét; valami hasonlót kell megvalósítani az ekkléziológiában is. A keleti egyház nem akar mindenféle primátust feltétlenül elutasítani, csak azt és akként, amit és ahogyan arról az I. Vatikáni Zsinat hozott határozatot. Már az ősegyházból származó Apostoli konstitúció 34. kánonja megkívánta, hogy minden nép püspökei tekintsenek egyet elsőnek, és tartsák fejüknek, mert csakis így lesz egység közöttük. Ebben kifejeződik az autókefalia, és egyszersmind a kollegialitás is. Amíg az Egyház osztatlan volt, a római püspököt mindenütt elismerték elsőnek; mindenesetre elsőnek az egyenlők között. De ha a római püspök — az apostoli hagyományra hivatkozva - különleges jogokat követel, akkor már megzavarja a kollegialitásban meglévő egységet és rendet. Ha tehát a katolikus fél valóban folytatni akarja a bárbeszédet, meg kell találnia a módot is, Ihogy tevékenyen szorgalmazza a közeledést. Emmanuel Lanne, a római Sant Anselmó- ban a keleti teológia tanára úgy látja, hogy a közeledés nem valósítható meg elméleti vita, hanem csakis gyakorlati lépések által. Keleten mindig is többet számított a gyakorlati magatartás, mint bármely elvi kijelentés. Továbbá: a keletiek szerint az Egyház valóban szakra- mentális életében fejezi ki önmagát. Ezért kellene törekedni a kánoni és a szakramentális élet fokozatos egységére. Azután olyan ekklé- ziológiát kellene kifejleszteni, amely inkább a közösség életén, nem pedig a jogrenden alapul. Ily módon biztosítani lehetne a keleti egyházak autonómiáját, hagyományaiknak az apostoli időkig felmenő folytonosságát. Kétségtelen, hogy Róma nem vonhatja vissza dogmatikai döntéseit, mégis inkább az életet lehetne előnyben részesítenie az elméleti tanítással szemben. A primátus fontos tényező az Egyházban, de el kell ismerni, hogy kelet a maga kollegiális szervezetével is megtartotta evangéliumi hitét. Hermann Häring, tübingeni teológus újnak tartja a véleményeknek ebben az összemérésében azt, hogy a protestáns szerzők - bár bizonyos fenntartások mellett — igenlőleg válaszolnak Péter szolgálatának pozitív szerepére: az egységesült világban elősegítheti az Egyház önmagára eszmélését, mélyítheti a hitet és gyakorlati jelenlétét. Így a szakadás jeléből újra az egység jele lehetne. Viszont a katolikus Egyháznak is egyre inkább szüksége lesz rá, hogy a szentirás szerint értelmezze önmagát, és a misz- sziós küldetésben lássa lényegét. A különféle tradíciókat, teológiákat, nyelveket és tapasztalatokat és egyházi modelleket ezért nem kell okvetlenül félretenni. Nem szabad sem a láthatatlan Egyház, sem a tökéletes társaság fogalmához menekülni, hanem meg kell látni, hogy az Egyház valódi emberi közösség, amely Krisztus eszkatológikus erőit hordozza. Közben természetesen az intézményre is szükség van, mint ahogyan az ősegyházban is már a harmadik generáció intézményekkel és a tanítás tisztázásával kezdett védekezni a feloszlás ellen. De a hatalom teljességének feltétlenül a szolgálatra, a hit ébrentartására és terjesztésére kell irányulnia. Ezért emlegetik ma szívesen a pasz- torális primátust. Olyan vallási nagyság, mint a pápaság, sehol másutt sem jelentkezett a kereszténységben. Sajnos — bár történelmi okok miatt - hatalmi és politikai intézménnyé is vált. Egy-egy karizmatikus egyéniség azonban ma is meg tudja benne csillogtatni az igazi vallási tartalmat. A lehetőség valóban megvan rá, hogy a pápaság a mai követelményeknek megfelelő kommunikációs központtá legyen, amely beilleszkedik az egész Egyház karizmatikus struktúrájába, és irányítja azt. Kifelé tükrözheti azt a képet is, hogy az első a testvérek között. Ilyen alapon pedig a párbeszéd már nem lesz lehetetlen. Gál Ferenc A PROTESTÁNS TEOLÓGIA A THEOLÓGIAI SZEMLE 1970-ES ÉVFOLYAMÁNAK KERESZTMETSZETÉBEN A LELKIPÁSZTOR című evangélikus lelkészi szakfolyóiratban olvastam Győr Sándor ismertetését Szennay András: Rejtőző istenség c. könyvéről. Ott - pozitív megállapítások után - az egyik fejezetről írja a következőket: „... ebben (a dialógusról szóló fejezetben) jelentős szerep juthatott volna a magyar protestáns teológiának is, mint a dialógus egyházi részről elsőszámú és jelentős partnerének. A katolikus egyház. . . egyre kevésbé teheti meg, 192
