Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 3. szám - TÁVLATOK - Az egyházi jog megújítása, - avagy támadás a Zsinat szelleme ellen

tolikussal kötnek házasságot. 1948. XII. 31.-ig az 1099. c. § 2. utolsó mondatához egy lényeges kiegészítő megjegyzés tartozott. Ennek érteiméiben «em voltak katolikus házasságkötésre kötelezve azoknak a nem-katolikus szülőknek gyermekei, akiket ugyan katolikus módon kereszteltek meg - pl. a szülők tudta nélkül elvitték őket keresztelni, vagy kórházban szükségkereszt- ségben részesültek -, de gyermekkoruk óta vallástalanul nőttek fel. Ez a kiegészítés természetes, hiszen gyakorlati és lélektani lehetetlenség volna egy hitetlentől és „véletlenül” megkeresztelttől azt kívánni, hogy katolikus módon kössön házasságot. Ennek ellenére — mivel sok esetben nehéz, vagy alig volt lehetséges megállapítani, hogy bizonyos ideig kapott-e az illető vallásos nevelést (pl. rokonoknál stb.) - egy 1948. VIII. i-ről dátumozott „Motu proprio” a következő évvel kezdődően egyszerűen hatályon kívül helyezte ezt az „engedményt” i(Vö.: Bánk J.: im.11,242). Amint a nem keresztények házassága természetjogilag érvényes házasság, úgy 1948. XII. 31-ig az Egyház - természetszerűleg - a fenti feltételek mellett kötött házasságot is annak tartotta. Ettől kezdve azonban az ilyen házasság egyházjogi értelenmben semmis. - Ezzel szemben az igazság változatlanul az, hogy az egyházi törvénynek nincs joga természetjogba ütköző, vagy lehetetlen dolgot követelnie.

Valójában azt is megkérdezhetnénk, nincs-e a szentség lényegével ellentétben az az előírás, amely szerint a katolikus módon megkeresztelteknek minden esetben katolikus házasságot kell kötniük, - akkor is, ha egyáltalában nem hisznek a szentség létrejöttéiben. E kánon messzemenő ellentmondásaira és gyakorlati következményeire minden lelkipásztor tudna példákat mondani. (Egyrészt komolytalan egyházi házasságkötések sorozatáról, másrészt - és ennek következtében - a házasság későbbi semmissé nyilvánításának súlyos nehézségeiről.)

2. A házasságjogi kérdésekhez vö. részletesen A. Zirkel előző számunkban megjelent tanulmányát. Ott részletesen kifejtettük a házasságjognak — pl. a házassági akadályok (a félelem, a tévedés, a kor vagy impotencia) terén található - szerzőnk által is felhozott belső ellentmondásait, az élettől elszakadt jogpozitivizmusra utaló szempontjait. Zirkel gondolatait kiegészítve Steininger hangsúlyozza, hogy ha a házasság valóban személyes élet- közösség, akkor bontó akadálynak kell lennie minden lényegi tulajdonságban való tévedésnek. Sőt akkor annak is bontó hatása van, ha a házasságkötés után áll be változás egy lényeges tulajdonság területén - mert ez felbontja a házasság lényegéhez tartozó személyes közösséget is.

3. A* 1095. kánon szerint egy plébános csak saját plébániája területén eskethet érvényesen, s az ő területén más pap csak az ő felhatalmazásával asszisztálhat a házasságkötésnél. E törvény abszolút érvényű, azaz megsértése akkor

is érvénytelenné teszi a házasságot, ha véletlenül történt, vagyis ha pl. nem szereztek tudomást róla sem az eskető pap, sem a felek. Egyházjogász körökben egy - állítólag megtörtént — esetet szoktak ezzel kapcsolatban elmesélni: Egy teológiai tanár ismerőseit esketi. A lelkipásztori gyakorlatban való járatlansága következtében elfelejtett a helyi plébánostól esketési engedélyt kérni. Erre azonban már csak a vendéglőben tartott esküvői vacsoránál jönnek rá, melyre a plébános is hivatalos. A professzor sürgősen megkéri a felhatalmazást a plébánostól, majd a vendéglő egy mellékszobájában újból megesketi az ifjú párt. Néhány óra múlva azonban a beszélgetés során véletlenül kiderül, hogy a plébánia határán fekvő vendéglő valójában már a szomszéd plébánia területéhez tartozik, s így érvénytelen volt a második esketés is. Ezután a plébános templomában újból megejtik az esküvőt. A professzor azonban idegességében elfelejtette a tanúkat is hívni — akik viszont szükségesek az érvényes házasságkötéshez. Végülis „sanatio” útján - azaz különleges eljárással (c. 1138) - érvényesítik a házasságot. Se non é verő . . . Kommentárt aligha kell fűznünk e „törvényőrző” jogpozitivista szemlélethez.

4. A groteszk példa utal arra is, hogy a katolikus házasságjog nem tesz különbséget lényegi és maga-alkotta, külsődleges akadályok között - s éppen ez a jogpozitivizmus sajátsága. Éppúgy érvénytelennek tekinti azt a házasságot, amelynél valamelyik - valójában nem a lényeghez tartozó - egyházjogi előírást nem tartották meg, mint amelyiknél egy lényegi elem - pl. a házassági szándék - hiányzik. Ezzel a szemlélettel szemben: a külső, kizárólag a jog által előírt feltételek legfeljebb „tiltó” akadályok lehetnének (amelyek az érvényes házasság létrejöttét nem befolyásolják) és nem „bon- tóak” (amelyek a jog szerint megakadályozzák a házasság létrejöttét).

5. A jogpozitivizmus szemléletére nagyon jellemző példa volt az „Osservatore Romano”- ban a Humanae Vitae-<ve 1 kapcsolatos viták során olvasható kijelentés: „A háborúban a katonák engedelmeskedtek, anélkül, hogy mindig ismerték volna elöljáróik taktikáját. Miért ne követelne az egyházi elöljárók isteni tekintélye hit és erkölcs terén hasonló meghódolást?” Rövidre rá (1968. XI. 26.) ugyanezen újság egy másik cikkében Felici érsek a pápa előírásainak feltétlen elismerését kívánja meg akkor is, ha az előírások tévesek. — Mindezzel szemben: vajon nem épp a Szentírás mondja-e, hogy „Istennek jobban kell engedelmeskedni, mint az embereknek” (Ap Cs 5,29)? S vajon nem az-e az Egyház mindenkori tanítása, - ha már a háború szerencsétlen példájánál maradunk - hogy nem engedelmeskedhetünk egy nyilvánvalóan téves, sőt hibás vagy vétkes parancsnak, ha az súlyos következményekkel jár?

6. Az „Osservatore Rpmano” imént említett írásával szemben éles kontrasztként hat - az egyébként „törvényvédő” - Ottaviani és Tis172