Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Az igehirdetés nyelve
mairpl. A liturgia és a Szentírás nyelve sokak szerint még inkább elidegenedett a mai nyelvállapottól. Sokszor az igehirdetésben is az érzésünk, hogy nem a mi nyelvünkön szólnak hozzánk, hanem az előttünk járt nemzedékek nyelvén. Már ebből is látható, hogy a válság kezdve a teológia nyelvfilozófiai kérdéseitől egészen az igehirdetés gyakorlatáig, kiterjed a vallásos nyelv minden területére. A vallásos nyelv problémáinak elemzéséhez sok új, eddig figyelmen kívül hagyott szempontot nyújthat a nyelvtudomány. Az újabb külföldi teológiai irodalomban érdekes kísérletek folynak a nyelvtudomány nyelvszemléletének felhasználására. Ennek tctmékenyítő hatása természetszerűleg elsősorban érezhető a biblikus munkákban [2], de az elért eredmények hasznosíthatók a vallásos kijelentések nyelvi elemzésében is. (A hazai irodalomban mind ez ideig nem foglalkoztak behatóan ezzel a kérdéssel. A probléma érzékelése azonban megállapítható néhány utalásból [3]. Szakrális és vallásos nyelv A legtöbb ember tudatában a szakrális és a vallásos nyelv egy és ugyanazt a fogalmat jelenti. Már most, a tanulmány elején különbséget teszünk a kettő között. Ha nyelvi oldalról közelítjük meg a szakrális nyelv mibenlétét, akkor szakrálisnak mondhatjuk azt a liturgiában szereplő nyelvet, amelynek szókincse, alaktani és mondattani sajátosságai tovább nem fejlődő és nem is fejleszthető zárt, sztatikus rendszert alkotnak, így a szakrális nyelv vagy mindig is érthetetlen volt a köznyelvet, illetőleg dialektust beszélő számára, vagy lassan elidegenedett a köznyelvtől. Az első esetben egy nép a liturgiával együtt annak már kialakult kultikus nyelvét is átveszi. Például a magyarság így veszi át a római liturgiával együtt a latin nyelvet. A nyelvi elidegenedés viszont akkor következik be, ha a liturgia kialakulása idején mind a liturgiában, mind az életben használt nyelv azonos. Ebben az esetben a „szakrális” és „profán” nyelv elkülönülésének tipikus esete, amikor a „szakrális” nyelv az egyre alakuló „profán” (nemzeti) nyelvnek kezdetben csak archaikus változata, majd később leszakadva a nemzeti nyelv testéről, megőrzi annak egy korábbi nyelvfejlődési állapotát, így azután minél nagyobb időköz választja el egymástól a fejlődésben megrekedt „szakrális” és a tovább fejlődött „profan” nyelvet, annál nehezebb az utóbbi állapotból megközelíteni az előbbit. Ilyen „diakrón” kapcsolatban áll az egykor beszélt óbolgár-makedon (ma már csak egyes orthodox egyházak liturgiájában élő ószláv) a mai bolgár nyelvvel. A szakrális nyelv a mai nyelvállapot szemszögéből tulajdonképpen holt nyelv. A vallásos nyelv azonban az állandóan változó nemzeti nyelv egyik rétege. Ezért többé-kevésbé lépést tart, „szinkron”-ban van a nemzeti nyeiv dinamikus fejlődésével. Mibenlétét tehát így lehetne körülírni: a nemzeti nyelv egy rétege, az egyházi közösségek sajátos szavainak, szókapcsolatainak összessége. Ide tartozik a nemzeti nyelvű Szentírás, liturgia, szertartások, igehirdetés, katechézis, teológiai irodalom és imádságok nyelve. A hely szűke miatt, sajnos, le kell mondanunk a teljességről. Nem térhetünk ki minden finomságra, hiszen a vallásos nyelv problémáinak ezer ága- ,boga van. Ezért csak az igehirdetés nyelvét, közelebbről szókészletét és szókapcsolatait fogjuk vizsgálni. Annál is inkább, mert egyrészt az igehirdetés tölti be leginkább a nyelv elsőrangú funkcióját, a közlést, másrészt a gyakorlati lelkipásztor számára ez okozza a legtöbb gondot. Az elemzés során csak a legismertebb és legáltalánosabb nyelvi adatokat használjuk fel, a források megjelölésétől eltekintünk. A nyelvi jellegzetességek számbavételén túlmenően azt a gyakorlati szempontot is érvényesíteni kívánjuk, hogy mire ügyeljen a lelkipásztor az igehirdetésben. 166
