Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - TÁVLATOK - Egyházunk - öt évvel a zsinat után
kai nincsenek kizárólagos módon a hivatalhoz, ennek viselőihez mintegy odaláncolva. Jól tudjuk ugyanis, hogy a Lélek „ott fúj, ahol akar” (Jn 3, 8). Viszont a karizmatikus - épp erről lehet felismerni - tiszteletben tartja az egyházi hivatalt, elismeri annak jelentőségét. Ugyanakkor azonban az egyház (Vezetőitől is elvárjuk, hogy a Lelket „ki ne oltsák”, hogy működését, hatékonyságát elismerjék, ne álljanak útjában. Harmadik tézis: Az egyház jelen helyzete világít rá valójában az egyháznak a világban elfoglalt helyére I. Egyre jobban kidomborodik előttünk, hogy az egyház - saját szándéka, rendeltetése szerint - az emberekért van, azoknak siószólója, velük szolidáris. Partnerként áll szemben az emberiséggel, és a világ, az emberiség, meg az egyház határai nem esnek egybe - miként az im- périum és a Corpus Ghristianum idején -, hanem felismerhető válaszvonalat lehet közéjük húzni. Mindez magában rejtheti azt is, hogy e „szembenállás” lehet elzárkózás is, ölthet elutasító, sőt ellenséges jelleget is. Ez a helyzet nem csupán az egyház mulasztásai, hibái következtében állhat fenn, hanem azért is, mivel a világ, az emberek elutasítják az egyház által hirdetett isteni üzenetet, az Isten ügyét, a ki- engesztelődés, szeretet és béke evangéliumát. Teszik pedig ezt a történelem során újra és újra visszatérő indokolással: a kereszt „botrányának és ostobaságának” elutasításával. Igaz viszont az is, hogy egyáltalán nem szükséges unos-untalan a kereszt botrányára és ostobaságára hivatkozni, csupán azért, hogy ezen az úton mintegy igazoljuk a köztünk jelentkező és valóban fölösleges botrányokat. Sajnos, nagy erre a kísértés. Mindazonáltal változatlanul érvényben van, hogy maga az „ügy”, azaz a keresztnek botránya ma is jelen van és hatékony a világban, és sokakat késztet ellenmondásra, támadásra. E tény egyszersmind a dialógusnak is megvonja határát. Nem lehet ugyanis mindent, mindenekelőtt a kereszt és feltámadás igazságát a „beleegyezés" párbeszédébe bevonni, abban feloldani. 2. Mivel az egyház nem azonos a világgal és az emberiséggel, azért ma inkább, mint valaha meghatározóan hat sorsára, hogy szétszórtságban, diaszpórában kell élnie. A világban valóban vállalnia kell a „kisded nyáj” szerepét. A Jézus szavait idéző megállapítás azonban senkiben se szüljön romantikus ábrándokat. Viszont azt sem eredményezheti, hogy elcsüggedjünk, hogy fejünket veszítsük, amikor végre rádöbbenünk, hogy a zsinat utáni egyház helyzetét épp ez a „kisded nyáj”-szerep jellemzi. Hisz épp e kis nyájnak szólnak a krisztusi szavak: „Ne félj” (Lk 12, 32)! S ugyancsak ennek mondja Jézus: „Ti vagytok a föld sója - a világ világossága” (Mt 5, 13-14). 3. Mindezzel összefügg az is, hogy a zsinat utáni egyház erejét nem a környezet, a szokások és hagyományok biztosítják, hanem annak tudomásulvétele, hogy az egyház a tudatosan élő és felelősen döntő hívők közössége. Csakis e hivő közösség lesz képes arra, hogy helytálljon a diaszpóra-szituációban, hogy ne váljék ebben a helyzetben a környezet és szokások áldozatává, - amint ezt már ma is figyelemmel kísérhejtük számos nagyvárosban és az új településeken. 4. A zsinat utáni egyházban szinte drasztikus módon áll szemünk előtt, hogy a földi egyház nem azonos az Isten országával. Mivel vándoregyház, mivel még úton van, nem lehet mintegy elővétele az elérkező Isten-országnak, a tökéletesség állapotának. Semmiképp sem azonos az országok fölött álló „dicsőség otthonával”. Az egyház jelen helyzete szembetűnően igazolja, hogy csupán átmeneti jellegű, hogy csak úton van a beteljesülés felé; hogy csupán eszköz, amely elvezet ugyan az eszkatológikus beteljesüléshez, de különbözik is attól. 5. A világ, az állam és az egyház határainak egybeolvadása következtében megvolt annak a lehetősége, hogy az egyház saját céljainak érdekében igénybe vette az államhatalom segítségét, - és viszont, az állam sem utasította vissza, hogy az egyház támogassa őt törekvéseiben. Olykor szívesen emlegették: az állam igyekszik az egyház áldását biztosítani. Hogy ez a kölcsönös összefűzöttség ma már nem áll fenn, azt aligha lehet veszteségként elkönyvelni. Ha pedig az így szerzett függetlenségre és szabadságra, saját érdekeink megvalósítására gondolunk, akkor feltétlenül nyereségről kell beszélnünk. Természetesen mindezért a kényelmesség feladásával és nagyobb elkötelezettséggel, önkéntes munkavállalással kell fizetnünk. Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a szétválás semmiképp sem lehet azonos az ellenséges szembenállással; ellenkezőleg, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés szellemével kell hogy párosuljon. Mindkét félnek el kell egymásról ismernie, hogy sajátos szolgálatvállalást végez az emberiség, a társadalom érdekében. 6. Ez az illúziómentes vizsgálódás figyelmeztesse az egyházat arra, hogy a világ felé vállalt küldetését tudatosan teljesítse; hogy azokra az erőkre gondoljon, amelyeket épp ő hivatott az emberiség számára nyújtani, s amelyek segítségével váltja valóra a világ és az emberiség szolgálatát: a hitnek, reménynek és szeretetnek erejére. * Milyen következtetéseket vonhatunk le a mondottakból? Mit kell tennünk? — teszi fel a kérdést H. Fries -, és hangoztatja, hogy csak néhány jelentősebb problémára kíván válaszolni. 108
