Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - TÁVLATOK - Egyházunk - öt évvel a zsinat után
(pl. az Una Voce) született az egyházon belül, amelyek a ipápa és a tradíció védelmében kelnek síkra s megnyilatkozásaik tele vannak az „újítók” elleni vádaskodással, szemrehányásokkal. Szavuk a pesszimizmus és rezigná- ció hangja. Ami az itt felsoroltak kapcsán komoly aggodalmat kelthet, az nem az egyházon belüli csoportoknak jelentkezése. Az ilyenek megléte még nem egyéb, mint a törvényes pluralizmusnak, az egyház ügyéért való gondnak és lelkesedésnek jele. Ami azonban valóban aggodalomra adhat okot, ami elgondolkoztató és egyben elszomorító: ezek a csoportok nem képesek elviselni egymást, képtelenek egymásról jószándékot, segítőkészséget feltételezni. A jobb ügy érdekében nem képesek igaz szolgálatot vállalni, nem tudnak párbeszédbe kezdeni. Ami azután még jobban megdöbbenthet: mind az ún. konzervatívok, mind pedig az' ún. pregresszí- vek, a „jobb-” és „baloldaliak” a zsinatra, annak szellemére hivatkoznak. Mindegyik fél mintegy kisajátítja önmaga számára a zsinatot. E képet figyelve, már csak nagy derűlátással és jószándékkal állíthatjuk, hogy az „feszültségekkel telt”. Ezek az egymással szembeforduló áramlatok és szüntelen megkérdőjelezések inkább bizonytalanságról árulkodnak. Mindezek nyomán pedig nyugtalanság támad. A papi hivatások megcsappannak, a papok visz- szalépnek szolgálatúktól. Igaz, a teológiai stúdiumok iránt még számos fiatal ember érdeklődik, de egyre kevesebben határozzák el, hogy teljességgel az Isten és az egyház szolgálatára szenteljék életüket. Mindehhez járul még az is, hogy az egyházat „kívülről” is kritika éri, sőt megkérdőjelezik létjogosultságát. A kommunikációs eszközök világszerte az egyházban található fogyatékosságokról, elégtelenségekről adnak hírt, a tőle való elszakadásra hívják fel az embereket. Támadások, az egyház hibáinak és téves döntéseinek felsorakoztatása stb. - mindezek ma már oly hétköznapi megállapítások, hogy szinte megszokjuk őket. Mit is tegyen az egyház, ha Istent már bizonyos, önmagát teológiának tartó irányzat is elmossa a horizontról? Így az ateizmus is „túlhaladott” állásponttá válik, hiszen az istenkérdés értelmetlenné, tartalomnélkülivé lett. Lehet-e ezek után csodálkozni, ha a keresztények egységének kérdése is elavult problémát jelent sokak szemében, hiszen — mint mondják - a zsinat utáni korban inkább a világ, az emberek egységével kell foglalkozni, mint az egyházak egymásratalálásával. öt évvel a zsinat után... még sok minden megdöbbentő jelenségről lehetne szólni. A képet még csak bonyolultabbá tenné, ha az egyes országokkal, kontinensekkel külön foglalkoznánk. Mivel lehet mindezt magyarázni? - teszi fel a kérdést Fries. Tökéletes ellentétben állnak e jelenségek a zsinattal s mindazzal, ami azon és akkor történt? — A válasz keresésénél természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni számos kultúrkritikai, világnézeti, szociológiai, gazdasági s megannyi szempontot, tényezőt. Mindazonáltal számunkra a döntő: mi is valóban a helyzet egyházunkon belül? - Valóban semmi másról sincs itt szó, mint hűtlenségről, a zsinattal való szembeszegülésről, esetleg emberi gonoszságról? Természetesen mindebből az erkölcsileg minősíthető tényezőből, akcióból is közrejátszhatott valami. Mindazonáltal nem felelnénk meg a higgadt tárgyilagosság követelményének, nem tennénk jó szolgálatot az ügynek, ha csakis ily fehér-feketén, vagy épp egyoldalúan feketén látnánk. Sokkal mélyebbre kell riénznünk. Az egyházban lévő és magán a zsinaton is hatékony okokat kell jobban megvizsgálnunk. Az ilyen felülvizsgálás feltétlenül differenciáltabb látáshoz és ítélethez fog vezetni. Minderre gondolva Fries három tézist állít fel. Első tézis: A zsinat utáni egyházat szaván fogják 1. Az egyház a zsinaton kinyilvánította, hogy a hittartalomnak nem központi tárgya, hogy nem cél, hanem eszköz: Istennek az emberek üdvösségére rendelt eszköze. S mivel ez így van, akkor ebből az is következik, hogy az egyház a zsinat után már nem lehet első számú téma, hogy sokkal fontosabb kérdésekkel és feladatokkal kell foglalkoznunk, mint az egyházzal. Természetesen ez semmiképp sem jelenti azt, hogy így az egyház már fölöslegessé válik; de igenis azt jelenti, hogy a megfelelő helyet kell elfoglalnia: a másokért és másért való „szolgálat” helyét. 2. Az egyház feladataként tekintette önnön megújulását. Ha ezt az elhatározását valóban komolyan veszi, akkor nem maradhat életében minden a régiben, akkor igenis helye van abban a változtatásoknak, a kísérleteknek, - s a mindezzel együttjáró veszélyeknek. Elsősorban arra a veszélyre kell itt gondolnunk, amely a réginek teljes megsemmisítésével fenyeget, mely a totális újjáalakítást sürgetné, s ezáltal a „ta- lajtalanságnak” válnék szálláscsinálójává. 3. Az egyház a zsinaton állást foglalt az aggiornamento mellett. Nem a kritikátlan mához való alkalmazkodás szellemében ugyan, hanem úgy, hogy valóban „maivá” váljék. Hogy így a ma embere számára jelentsen, nyújthasson valamit. Hogy valóban „számítson” a ma emberének szemében. E törekvésével természetesen együttjár az a feladat, sőt merészség is, hogy komolyan foglalkozni kell a mai problémákkal, mindazzal, ami korunk emberét mozgatja, meghatározza. A hit üzenetét, amely maga is bizonyos történeti eredet felől érkezik hozzánk, ma kell közvetítenie, lefordítania, kifej105
