Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Gál Ferenc: Egy természettudós megjegyzéseihez
Ugyanakkor a tanítóhivatal is emberekből áll, tehát érvényes rá mindaz, ami az embert az igazság keresésében kötelezi. A tévedhetetlenség tulajdonképpen csak a végleges zsákutcától való mentesítés. Ezen belül helyt kap minden emberi igyekezet és gyarlóság. Egyes esetekben a korszerűtlenség, a felsülés, az elhamarkodottság, a maradiság az Egyház életében is olyan velejárója az emberi életnek, mint minden más intézményben. Semmi okunk sincs tehát arra, hogy a múlt minden hibáját tisztára mossuk. Az Egyház a kinyilatkoztatott igazság birtokában van, de az egyes esetekben nem jelenti az igazság teljes felismerését. Ha ma a természettudomány nagyszerű eredményeket mutat fel a teremtett világ mibenlétének megismerésében, ezt a teológia csak üdvözölheti, hiszen nagy segítséget kap a teremtés művének értékeléséhez. Hummel is elismeri fejtegetéseiben, hogy a tudományos teológia túljutott azon a vívódáson, ami még néhány évtizeddel ezelőtt is jellemezte, amikor a hagyományos kijelentések alapján állva szembetalálta magát a természettudósok megállapításaival. Ma inkább arról van szó, hogy ezt a teológiai szemléletet közkinccsé tegyük az igehirdetésben és a mindennapi katekézisben. Viszont azt is meg kell érteni, hogy a keresztény tanítás nem teológiai vélemény, hanem egyetemesen elfogadott nézet, ahol a lehetőséghez mérten a részletek is tisztázódtak. Amíg a megoldások nem világosak, addig az Egyház nem akar letérni a kitaposott utakról. Ma benne élünk abban a szellemi forrongásban, amit éppen a tudomány elmélyülése hozott magával. Nem csoda tehát, ha az Egyház belső életében, sőt a tanítás terén is érezhető a bizonytalanság egyes kérdésekben. * Hummel a hominizációval kapcsolatban abszurd dolognak tekinti a Humani generis kijelentését, hogy a tudomány további megállapításai alapján az Egyház majd dönt az ember eredetének kérdéséről. A teológus azonban az ember eredetében nemcsak természettudományos, hanem teológiai kérdést is lát, azért az egyházi tanítóhivatal illetékességét nem akarja kikapcsolni. Az ember ugyanis nemcsak egyik jelensége a tapaszalati világnak, hanem öntudatos ismerője, alakítója és ura. A természettudomány csak a fejlődés egymásutániságát állapíthatja meg és a minőségi változásokra nem ad magyarázatot. Az emberben azonban megjelenik a tudatójq szellem s a kinyilatkoztatás ezért az ember teremtését másként hangsúlyozza, mint a világ teremtését. Az emberi szellemet nem lehet egyszerűen az anyagi fejlődés produktumának mondani. Az Egyház tehát csak olyan evolúciót, és homini- zációt fogadhat el, amely számol a szellemi tényezőkkel, illetőleg helyet biztosít a Teremtő közbelépésének. A Humani generis inkább csak a túlzásoktól és az elhamarkodott állításoktól óvott. Meg is volt az eredménye, mert azóta a teológia igyekezett olyan megoldást találni, amely mind a fejlődésnek, mind a teremtő közbelépésének eleiét tesz [2]. Isten abszolút világfelettisége és végtelensége miatt egészen benne lehet müveiben anélkül, hogy alkotó elemükké válnék, s mindenütt jelenlevő teremtő erejével arra képesítheti a teremtett okokat, hogy bizonyos vonalon maguk fölé emelkedjenek. így az új, a többlet, ami megvalósul, egyszerre lehet a természet munkája és a Teremtőé. A teológust semmi sem gátolja abban, hogy ezt a magyarázatot pl. az élet keletkezésére alkalmazza. Egyrészt azért, mert a vegetatív és érző élet minden mozzanata anyagi funkció, tehát nem kell bennük magasabbrendű princípiumot keresni, másrészt maga az anyag sokkal finomabb, összetettebb, struktúráltabb, sőt, mondhatnám „szellemibb”, mint azt akár a régi fizika is feltételezte. A szellemi lélek teremtését is elgondolhatjuk olyan módon, hogy a teremtő tevékenység azokat a 86
