Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 2. szám - Tomka Ferenc: Modernség vagy modernkedés?

lógiai kutatásra. Papi gyűléseken többszörösen kifejezték egyöntetű igényüket, hogy a teológiai cikkek és könyvek első célja ne a különböző ellentétes vélemények felsorolása - mégkevésbé a sokszor még nem is igazolt újdonságok csillogtatása legyen, hanem az irányadás a sokféle felfogás között.

Vitatott kérdések a lelkipásztorkodásban

Bár sok, nemrég még vitatott teológiai probléma megoldódott már, ugyanakkor vannak ma is megoldásra váró kérések. Lelkipásztorkodásunkban ezekkel nagyon óvatosan kell bánnunk. - Helyes és sokat hangoztatott jelszó ma egyháziak részéről is, hogy a nehézségeket nem szabad elkendőzni. Ezt az elvet azonban egyesek félreértik. Elfelejtik, hogy mint minden gondolat a kereszténységben, úgy ez is csak az egész krisztusi tanítással való összefüggésében kapja meg a maga helyét. S a nehézségekkel való szembenézés nem azt jelenti, hogy csakis ezekről beszéljünk, mintegy azt a benyomást keltve, hogy más nem is létezik

Krisztus tanításának alaphangulata az öröm és a béke: a harmónia és megoldott- ság. - Tanítását összefoglalóan örömhírnek (euangelion) nevezzük. Sz. Pál gyakran beszél a „hitből fakadó örömről” (Fii 1,25), „a hit öröméről és békéjéről” (Róm 15,13). - Figyelmeztet, hogy „legyetek örvendezők a reménységben” (Róm 12,12), mert „Isten Országa béke és öröm a Szentiélekben” (Róm 14,17) stb. - Az igehirdetés és az egész keresztény élet feladata, a Krisztusról, Krisztus örömhíréről való tanúságtétel. Ezért lényeges tulajdonsága, alapbeállítottsága kell, hogy legyen a béke és az öröm: a harmónia és megoldottság. Gyökerében hibás lenne, ha egy teológiai cikkel, egy szentbeszédünkkel, a hittanórával, vagy akár csak magánbeszélgetéssel komoly disszharmóniát támasztottunk volna az emberek lelkében; ha csakis nehézségeket vetettünk voln fel, mégpedig úgy, hogy beszédünk nyomasztóan hatott: így nem Krisztus örömhíréről tettünk tanúságot. - Ez az a terület, ahol a lelkipásztori okosságnak kell döntenie, mivel helyenként mások a körülmények és másmás a hallgatóság. Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy nem a nehézségek elhallgatásáról van szó: ezeket megfelelő időben kötelesség is feltárni. A lényeg az, hogy a hallgatók el tudják helyezni a nehézségeket az egész keresztény tan harmóniájában, s ne a teljes disszharmónia benyomása maradjon bennük.

A fenti elveket feltételezve, aligha helyeselhető a nem kielégítően igazolt teológiai elgondolások nagyközönség elé vitele, főleg akkor, ha az ilyen állítással szemben álló régebbi tétel még nincs megcáfolva, s a köztudatban az él. - Az ember természetében van, hogy szeret újat, nagyot mondani, hogy szinte - magában - hozzátehesse: „na ugye, ilyet még nem hallottatok!” Sajnos, az igehirdetésben és a teológiai irodalomban is nemegyszer tanúi vagyunk ilyen túlzásoknak. Épp elég olyan egyértelműen krisztusi, zsinati, vagy modern teológiai gondolat van, melyekről még nem beszéltünk, hogy ne kelljen feltétlenül a még eldöntetlen kérdéseket feszegetnünk.

Még a biztosan igazolt új teológiai meglátásokat is csak bizonyos óvatossággal szabad pl. szószékre vinni. Főleg fiatalok hajlanak rá, hogy a régit egyszerűen túlhaladottnak és tarthatatlannak bélyegezzék. Ide vágóan jegyzi meg Häring, hogy „több prófétai hangra lenne szükségünk, akik bátran szót mernek emelni a felületes romboló kritika ellen”, noha ez gyakran nem népszerű feladat [7]. - Vajon nem joggal kérdezik sokan ilyenkor: hogy „hát akkor eddig mindig tévedett az Egyház? És mi biztosít engem arról, hogy most nem téved?” — A lelkipásztornak tudnia kell, hogy a „mai” teológia lényegében a krisztusi, és mindenkor ismert egyházi tanokra épül. Erre kell rámutatnunk - látva az események történelmi hátterét,

73