Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A csoda - isteni jel?
az isteni mindenhatóság és bölcsesség számára fenntartott, embernél lehetetlen” dolgokat jelenti. Pl. Gn 18,14, Péld 30,18, Zsolt 117,23, 130,1 - az Újszövetségben „adünata” Lk 1,37 18,27 Gese- nius, Handwörterbuch... 1954, 641. „pala". A. Levefre, „Miracle”, Diction. de la Bible, Supplém. V. 301. - 13. „Praeter ordinem totius naturae creatae” S. Th. 110,4 aligha érthető másként, mint hogy a csoda természetfeletti cél érdekében történik. Semmiképpen sem zárja ki a teremtett okok új, szokatlan kombinációit, concentrációját. Még a kenyérszaporítás vagy halott feltámasztása esetében sem kell okvetlenül az oksorok folytonosságának megszakítására gondolni, mint azt pl. H. D. Lewis, Philosophy of Religion, London, 1965. 301-6 nehezményezi. Nem sok hasznunkra van a „természetfölötti fiziológiájának” rendszerezése Le Bee dr., az Orvosi Iroda 1917. évi elnöke munkáiban, aki pl. De Rudder nevezetes gyógyulása esetében az igen gyors csontsarjadzáshoz kb. 5 g calcium „teremtését” tartja szükségesnek. Ez a „gyógyulás pillanatában nem lehetett szabad állapotban a szervezetben”. A kérdés érdekes és kényes! Mi pontosan azt vonjuk kétségbe, hogy az isteni jelnek értelmét csak az „energia-tétel” ilyen megsértésének feltételezésével világíthatjuk meg! - 14. M. Blondel, L’Action, 1893. 396. Más munkáiban részletesebb! — 15. Du refus a l’invocation, Paris, 1940. 158-182. Ezeken a lapokon késői konverziójára is hivatkozik és ennek tulajdonítja mély együttérzését - une Sympathie de base! — a hitetlenek, különösen a kommunisták iránt. — 16. Ed. Le Roy szavait Congar, La fői et la Théologie, Paris, 1962. 79. 1.-ról idézem. - 17. Értelmezését és bírálatát ld. Monden i. m. 80-83.- 18. Lepargneur, Nature fonctionelle du miracle, Nouv. Rev. Th. 1962. 283 skk. és R. Latourelle, Zerstückelung oder Erneuerung der Fundamentaltheologie? Cone. id. szám 433. — 19. Monden, Geffré, Latourelle i. h. K. Rahner, Heilsmacht u. Heilungskraft des Glaubens, Schriften V. 518 skk. J. Trütsch in: Myterium Salutis I. 851-860, J. B. Metz in: Lex. f. Th. K. X. 1265. J. Mouroux i. h. - 20. A. Lefevre i. m. - 21. Grundmann, „Dünamis” in: ThWNT II. 302-4 uott Oepke, „Iaomai” III. 194-235. A bollandista B. de Gaiffier rámutat, hogy a fantasztikus és pogány motívumoktól hemzsegő középkori legendairodalom alapeszméjében különbözik az átlagos folklore-mondakincstől; a csodákban az üdvtörténet nagy tetteinek folytatását látják! Miracles Bibliques et Vie des Saints, N R Th 1966. 376-85. AZ IGAZSÁG DIALOGIKUS MEGKÖZELÍTÉSE Miért lett volna a dialógus a 20. század nagy „jelszavává”, ha nem épp azért, mivel korunkban egyre jobban igazolódik a tény, hogy minden eddigi totális rendszer (szisztéma) csak a monológot ismerte és kívánta elismerni. Napjainkban a monológnak csődjét éljük át. A középkor egyetlen nagy monológ volt. A reformáció és ellenreformáció két párhuzamos monológként áll előttünk. A felvilágosodás nem volt egyéb, mint a „rabies theologica”-nak szekularizációja. A kereszteshadjáratoknak és az inkvizíciónak „écrasez l’autre”-ja (semmisítsd meg, zúzd össze a másikat) az „écrasez Finfame” (az „infámis” az egyházat jelentette) magatartásává vált, de úgy, hogy szintén megmaradt a monológ szintjén. Az empirikus természettudományok felvirágzása során e tudományszakok foglalták el az egyeduralkodó abszolutisztikus metafizikai gondolkodás helyét. De az új „scientizmus” lényegét illetve ugyancsak monológ maradt. Újra és újra tehát a monologikus fekete-fehér ábrázolással találkozunk. A 20. században végre megérjük minden „szisztémának”, a kereszténységnek is, mint monologikus rendszernek összeomlását. És épp ennek nyomán kezdünk most mindannyian egymással beszédbe bocsátkozni. Az igazságot nem a rendszerben, hanem a dialógusban, a közös térben tudjuk így megtalálni. Végre tudatára ébredtünk annak, hogy az igazságot senki bérbe nem veheti, hogy az igazság túlhaladja mindannyiunkat, és mégis köztünk vett szállást. Nem szóló-énekszámban, hanem többszólamú dalban találkozunk vele. — Emlékezzünk csak a négy vak történetére. Egy elefánttal találkoznak. Megtapogatják. Az egyik a lábát, s kijelenti: egy dór oszlopú épület áll előtte. A másik az ormányát, s azt mondja: egy kígyó. A harmadik nagy hasát, s úgy véli, hogy oroszlán kicserzett bőrét fogja. Az utolsó a fülét tapintja, s azt pálmalevélnek gondolja. Vitatkozni kezdenek, hogy saját igazukat (igazságukat) megvédjék. Oly harcba bocsátkoznak, mely a másik igazságának semmiféle helyt nem akar adni. - E kis tanítómese nyugat szellemvilágának képét, legalábbis annak árnyoldalát tárja jól elénk. (E. Scbillebeeckx: Gott, die Zukunft des Menschen, ig6g. 60-61.) 70
