Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A csoda - isteni jel?
„Jelek” és „erőnyilvánítások” A rendkívüli eset tehát jelez valamit. A jel pedig feltételez valamit, ami meghatározza jelentését. A közönséges beszédben pl. ez egy ír'elv szókincse és nyelvtana. Események értelmezésében mi határozhatja meg azok jelentését? Miféle jelkulcs, „kód”, teszi lehetővé ezek megfejtését, „dekódolását”? Az isteni jelek teológiáját kell megalkotni, hogy aztán le tudjuk fordítani a ma nyelvére az isteni üzenetet. A Biblia nyelvén a csoda „jel és erőnyilvánítás” egyszerre (sémeion kai düna- mis). Olyan hatalom megnyilvánulása, amely a természet lehetőségeit felülmúlja - ezért isteni jel. A hivő számára ez a fogalmazás talán nagyon egyszerűnek tűnik. Ha azonban át akarjuk fordítani mások nyelvére, meglehetős nehézségekbe ütközünk. Ismérveket kell találnunk, vonatkoztatási rendszert, jelkulcsot. Valami támpontot, valamit, ami „feltétlen”, „abszolút” - legalább olyan mértékben, mint egy adott nyelv grammatikája, amelyet mindenki követ, elfogad, aki ismeri és beszéli a nyelvet. Nem is nagyon régen a teológiai gondolkodás kizárólag az „erőnyilvánítás” jegyére épített. A csoda számára elsősorban a természettörvények „felfüggesztése”, „megsértése”, „megváltoztatása” volt. Más szóval abszolút mércének tekintette a „természettörvények” áttörhetetlen, szükségszerű és determinisztikus hálózatát. A 18-19. század apologetikáját éppen ezért bizonyos kettősség jellemezte. Egyrészt elfogadta a természettörvények szükségszerűségét, mint „abszolút vonatkoztatási rendszert”, hiszen e nélkül lehetetlen volna azok „felfüggesztéséről” -beszélni, lehetetlen felismerni a csodát. Másrészt Istent egyszerűen besorolta a természet folyamatait irányító tényezők közé - hiszen úgy képzelte, hogy konkurrál a természetes okokkal, azokat „megtöri”, „megszünteti”. „Oktalan meghatározások!” - jelenti ki A. Michel 1929-ben [9]. Az efféle besorolás ugyanis nem vet számot eléggé Isten transcendenciájával. Az isteni „erőnyilvánítás” felemeli és megtartja, felhasználja és összpontosítja a természet erőit. A legbensőbb módon működik a teremtésben - in omnibus intime opera- tur - anélkül, hogy működése leírható volna, akár szembeállítás révén is, a természet kategóriáival. Az „oktalan meghatározások” ott hibáztak, hogy Istent és a természetet „kontrér” tényezőkként tüntették fel. Valahogy úgy, amint a „tűz” meg a „víz” ellenkeznek egymással — vagy amint különböző irányú és nagyságú vektor- komponensek a „nagyobb” irányába mutató eredőt adnak. Ez a szemlélet érthető ellentmondást váltott ki minden oldalról. „Isten így beszélne tehát: nem sikerült a mindenség megalkotásával, isteni rendeleteimmel, örök törvényeimmel elérni szándékomat; így tehát megváltoztatom örök eszméimet, törvényeimet, hátha megvalósíthatom azt, amit nem értem el ezek segítségével . . .” Voltaire-nek ezek a pamflet-ízű sorai megvilágítják, hogy az ,,objektív”-nek nevezett apologetika a problémafeltevés sorrendjében követett el hibát. Az örök Jósággal és emberszeretettel, vagyis a „jel” sajátosságával lehet csak kezdeni, hogy alapot teremtsünk az „erőnyilvánítás” megértésének. Az a kérdés: miként lehetséges egy, a természet megszokott rendjétől eltérő esemény, egyáltalán nem lehet az első lépés, ha tanúságot teszünk az isteni jelekről. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy ma valaki is magáévá tenné a felvilágosodás és pozitivizmus egyoldalúan determinisztikus világképét [10]. A modern természettudomány jól tudja, hogy a „jövő” nem mindig abszolút szükségszerű következménye a „már megtörtént”-nek. A világ fejlődése mai szemmel roppant erőfeszítések változatos sorozata „új” módok megteremtésére egy optimális állapot el66
