Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - FIGYELŐ - Reichard Gyula: Tökéletes bánat és szentáldozás
Számos ketstg és ellenvetés merülhet fel. Például, hogy a szentáldozáshoz vezető út megkönnyítésével sok könnyelmű, tiszteletlen és méltatlan áldozóra lehetne számítani. Elmaradna sok hasznos buzdítás és fontos eligazítás a gyónások keretében. Kétséges, hogy az erőltetett gyakori áldozás jobbakká tenné-e a híveket. Úgy érzem azonban, hogy a nehézségekre jó válaszokat és megfelelő megoldásokat lehetne találni. Például utalni lehetne arra, hogy a híveket diszkréten, lelkipásztori bölcsességgel és kidolgozandó gondos pedagógiával kellene a gyakoribb szentáldozásra buzdítani és gyakorta hangsúlyozni a helyes és szükséges előkészület kívánalmait. A kellő bánatra-segí- tésnek jó alkalma lehet maga a szentmise és a bevezetendő újszerű bűnbánati szertartás is. Remélhető, hogy a majdan gyakorta áldozó hívekben általában meglenne áldozás előtt a megfelelő szándék és a kegyelmi állapot, s így a mennyei Eledel ki tudná bennük fejteni üdvös hatásait. Természetesen nem várható, hogy a hívek a gyakori szentáldozás révén mechanikus módon lesznek jobbakká, de páratlan segítséget nyújt ahhoz, hogy jobbakká legyenek. Mindenesetre a bűnbánati fegyelemnek szóba hozott módosítása azzal is járna, hogy egyes esetekben káros jelenségekkel is számolnunk kellene. A szándékolt nagyobb jó érdekében azonban szabad megengedni a kisebb rosszat, amelyet nemcsak nem szándékolunk, hanem a minimálisra csökkenteni igyekszünk. És a negatívumok gondos mérlegelése után is hasonlíthatatlanul nagyobbnak tűnik az a várható jó, amit a gyakori szentáldozás elterjedése jelentene. * Azt gondolom, hogy a ma működő lelki- pásztorok egyetérthetnek abban, hogy a bűnbánati fegyelem valamilyen módosítása gyakorlatilag az egyetlen eszköz, amely reményt nyújthat arra, hogy a gyakori szentáldozás nyomán a hitélet elmélyüljön a hívek körében. Azokon a helyeken, ahol ez már megvalósult és a miséken a többség megáldozik, ugyancsak egy módosult bűnbánati gyakorlat volt az út, amely ehhez vezetett. Minket meglep, hogy vannak távoli vidékek, ahol tömegek áldoznak rendszeresen gyónás nélkül, pedig ott is bizonyára elkövetnek általunk halálosnak tekintett bűnöket. Úgy látszik, ott a halálos bűn fogalmának újszerű (legalábbis az újkori hagyománytól eltérő) felfogása az az alap, amely szerint a valóban halálos bűnt nagyon ritkának tartják és így a gyónást is csak ritkán kötelezőnek. Ezt a kérdést a moralisták ma komolyan tanulmányozzák és eltérő véleményen vannak. De ennek a vitának eredményétől függetlenül, a halálos bűn hagyományos felfogása mellett is a fent jelzett út járhatónak látszik. Megfontolása talán alkalmas arra, hogy egy kimagaslóan fontos lelkipásztori kérdést a megoldáshoz közelebb vigyen. Reichardt Gyula A szent és a világ Nem igaz, hogy a szentek és a nagy elmélkedők sohasem vették észre a teremtményeket, s hogy nem értették és értékelték a világot, annak látványát és hangját és a benne élő embereket. Feltételezhetjük-e, hogy Isten iránti szeretetüket össze tudták egyeztetni a dolgok gyűlöletével, amelyek öt sugározták és mindenfelől Róla beszéltek?! Azt mondhatná valaki, igen, feltételezhető, hogy annyira elmerültek Istenben, hogy nem láttak mást, csak öt. Azt azonban mégsem hihetjük, hogy megkövült arccal jártak a világban és nem hallották a hozzájuk beszélő embereket és nem értették azok örömét és bánatát, akikkel együtt éltek! Az igazság az, hogy a szentek azért tudták igazán látni és értékelni a teremtményeket, mert elmerültek Istenben. S mert egyedül Öt szerették, csakis ők szerettek mindenkit és mindent. A szent tudja, hogy a világ és minden, amit Isten teremtett, jó. Azok pedig, akik nem szentek, vagy azt gondolják, hogy a teremtett dolgok rosszak, vagy egyszerűen nem törődnek velük, mert csak önmagukkal vannak elfoglalva. (Thomas Merton: A szemlélődés magvai c. könyvéből.) 52