Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - FIGYELŐ - Csanád Béla: A biblikus hitoktatás alapkérdései
FIGYELŐ A BIBLIKUS HITOKTATÁS ALAPKÉRDÉSEI Az egyház egész életére, minden tevékenységére kiterjedő zsinati megújulás a hitoktatás ügyét sem hagyja érintetlenül. Amikor erről beszélünk, nemcsak a ' hitoktatás módszereinek változásaira gondolunk, hanem a katechézis tartalmi és szemléleti változásaira is. A módszer változásai a gyakoribbak, mivel a kate- chetikának egy színvonalon kell mozognia az általános pedagógiai és didaktikai követelményekkel, s időnként ezekhez kell igazodnia. A tartalmi és szemléleti reformok ritkábbak, mivel a hitoktatástan gyakorlati, alkalmazott tudomány, s változásai egy csomó más tudományág és nézőpont reformját tételezik fel. Mindenesetre a zsinati szellemű katechetikai megújulás több, mint csupán a gyakorlati módszerek reformja [i]. Jelenti egyrészt az időszerű tartalmi (vagy viszonylagosan fontosabb) részleteik felkutatását és összeállítását, másrészt a ma legfontosabb igazságoknak mai szemléletű előterjesztését. Főleg ez utóbbi tekintetben ért el „forradalmi” sikereket a felnőttek számára írt Holland Új Katekizmus. Elsősorban a könyv szemléleti struktúrája az, ami új (és nem egy helyen vitára ad alkalmat). A kinyilatkoztatás, az örök igazságok új (szociális, ökumenikus stb.) vonatkozásait is feltárja a régitől eltérő elrendezésben, s ugyanakkor metodikailag is újdonsággal rukkol elő, továbbgondolásra, dialógusra vagy éppen vitára sarkall [2]. Természetesen, minden szemléleti és módszeri reform közepette ugyanaz marad az Egyház nevelői célja a hitoktatásban: a tanúság- tevő, hiteles krisztusi élet kialakítása és fejlesztése. „Nevelő feladatának teljesítésében az Egyháznak gondja van minden alkalmas eszközre, de leginkább sajátos feladataival törődik, amelyek közt legfőbb a hitoktatás. Ez megvilágítja és megerősíti a hitet, Krisztus szelleme szerint táplálja az életet, elvezet tudatos és tevékeny közreműködésre a liturgia misztériumában, apostoli tevékenységre buzdít” [3] . A hitoktatásnak tehát „az a célja, hogy az emberekben a hit - a tanítás által megvilágítva - élő, tudatos és tevékeny legyen” [4] . Ennek érdekében történik a mai katechetikai megújulás és alkalmazkodás. Erről így szól a Zsinat: „A keresztény tanítást a kor követelményeihez alkalmazkodó módon adják elő, vagyis, hogy az válaszoljon azokra a nehézségekre és kérdésekre, amelyek leginkább aggasztják és nyugtalanítják az embereket” [5], „az oktatásban tartsák meg a helyes rendet és a nemcsak a szóban forgó anyagnak, hanem a hallgatók lelkivilágának, képességeinek és korának, de életkörülményeinek is megfelelő módszert; ... ez a tanítás a Szentírásra, a Szenthagyományra, a Liturgiára, az Egyház tanítóhivatalára és életére támaszkodjék” [6], Mindezek figyelembevételével mégis azt kell mondanunk, hogy a megújuló hitoktatásnak legnagyobb problémája nem a dogmatikai tételek időszerűségének kutatása, sem az erkölcsi normák alkalmazása a mai élethez, hanem az oktatási alapoknak, főleg a Szentírásnak hiteles előterjesztése gyermekek számára. S ez a probléma a mai szentírástudománynak a válságával és fejlődésével került elő. Egyéb lelkipásztori munka közben nagyon nehéz lépést tartani a mai biblikusokkal, még nehezebb aztán a biztos eredményeket hitoktatási célból kiválasztani és a hitoktatás alapjául venni, főként, ha ezt magának a hitoktatónak kell megtennie. Márpedig erre volna szükség, hogy hiteles tanítást adjunk. A modern biblikus tudomány a második világháború óta a szakadatlan forradalom korszakát éli. Ezt a korszakot a következő hivatalos dokumentumok jelzik: XII. Pius „Divino afflante Spiritu” kezdetű encyklikája 1943. szeptember 30-án, a Pápai Szentírás Bizottság levele Suhard Kardinálishoz 1948. január 16-án, XII. Pius „Humani generis” kezdetű encyklikája 1950. augusztus 12-én, az „Instructio de historica Evangeliorum veritate”, a Pápai Bib- liakomisszió utasítása 1964. április 21-én és végül a II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitu- ciója „De divina revelatione” 1965. november 18-án. Az első és utolsó dokmentum közt eltelt, alig több, mint húsz esztendő olyan változásokat hozott az exegézisben és a biblikus teológia szemléletében, hogy főleg az idősebb hitoktató nemzedék nem tudta feldolgozni ezeket. A fiatalok sem tökéletesen, jóllehet ők már sok mindent készen kaptak. A hittankönyvek sem tudtak lépést tartani a szentírás- tudománnyal, helyesebben nem tudták felhasználni vívódásait, annál is inkább, mivel a bibliakutatók munkája az első években inkább a múlt kritikájára, majd lebontására szorítkozott, s csak az ötvenes években erősödött meg a pozitív katolikus biblia-tudomány annyira, hogy 46
