Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - TÁVLATOK - Szentségek vagy mágikus ceremóniák?
az automatából bizonyos összeg bedobásának hatására kijön valami. — „A szentségeket nem szemlélhetjük Krisztustól különállóan, csupán mintegy .szent dolgoknak’, - figyelmeztet Häring - az Ige igéjének, hozzánk intézett szavának kell tekintenünk őket”, vagyis a Krisztussal való dialógus legmélyebb állomásainak. „E hozzánk intézett szó akkor lesz hatékonnyá, ha szeretettel, válaszra készen fogadjuk” [24]. „Aki pl. csupán a külső rítust óhajtaná, de nem akar találkozni Krisztussal a szentségben, vagy más szóval, aki Krisztus Egyházától semmit sem akar kapni, és magát sem akarja semmire sem kötelezni, annak nincs meg az érvényességhez szükséges intentiója” [zyf. A szentségek e személyes, párbeszéd-jellegére alapulnak a mai teológia szentségekről írt művei: „Senkit sem szabad erőszakkal, akarata ellenére bekényszeríteni az Egyházba, mondja Scbillebeeckx. - A vallásos élet természetéből következik, hogy ez a felénk nyúló isteni kegyelem szabad elfogadása. Mivel a szentség lényegileg egy bizonyos ember felé irányul, a szentségi szó nem valósulhat meg, ha az, akihez szól, nem akarja meghallani...” [26]. Tehát az opus operatum igenis létezik, „bár- mint Rahner rámutat - egyáltalán nem oly nagy a különbség az opus operatum és az opus operands között, mint ahogyan a vulgaris teológia gondolja”. Az opus operands ui. az opus operatumhoz hasonlóan kegyelmi elmélyülést hozhat létre - pl. a már említett bánat, igazságkeresés vagy imádság útján. Csupán míg az opus operands „bensőleg törékeny”; könnyen hibás, érvénytelen, hatásnélküli lesz - hiszen az ember tette -, addig az opus operatum az Istentől rendelt örök szövetség jele, mely mindenkor tartalmazza az Istennek emberhez intézett szeretet-szavát, a kegyelmet, - akkor is, ha az ember nemet mond, vagyis, ha nem lép kapcsolatba Istennel, s így nem részesül a kegyelemben. - így kell értelmeznünk az Egyház tanítását, mely szerint az opus operatum független a kiszolgáltató és felvevő érdemétől. A Tridendnum is ilyen értelemben állítja ezt, mikor azt mondja, hogy a szentség mindig kegyelmet ad, ui. hozzáfűzi: „amennyiben Isten oldaláról nézzük a kérdést” (— (quantum est ex parte Dei - D. 850). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyrészt a szentségi kegyelem sokszor akadályra- meg nem hallgatásra - talál, s ezért nem érvényesülhet, másrészt egyáltalán nem mindegy még a szentség vételére vagy kiszolgáltatására alkalmas személy esetében sem, hogy milyen mértékben működik közre. A Tridenti- num kimondja, hogy a kegyelem Isten elsődleges szeretetéből származik, de mértéke függ az egyéni alkalmasságtól és közreműködéstől (D. 799). - Scbillebeeckx a papra vonatkozóan fejti ki e tételt: A szentség kiszolgáltatása nemcsak a szorosan vett szentségi rítusból áll, hanem egyúttal tartalmazza az Egyháznak a szentséghez járulóért mondott imádságát is. A dolog természete megköveteli, hogy a kiszolgáltató egész egyéniségével vegyen részt ez imádságban: hogy lélekkel mondja, amit mond ..........A keresztények ösztönösen igénylik é s megérzik ezt és semmiesetre sem mondható a szentség ex opere operato hatása félreismerésének, ha pl. szívesebben mondatnak misét a - megítélésük szerint - szentebb pappal, mint azzal, akinek éppenséggel csak arra van meg az intentió-ja, hogy azt tegye, amit az Egyház. E perspektívában értjük meg az arsi plébános gyóntatásainak különös erejét. . ., aki a feloldozások gyümölcsöző voltáért előzőleg imádsággal és böjttel - hogy úgy mondjuk - saját testében küzdött meg” [27]. A mondottak után érthető E. Pin, az ismert francia vallásszociológus megállapítása. Alapos felmérések után mondja ki, hogy a hivatáscsökkenésnek és sok fiatal pap aposztáziájának, a szentségek mechanikus-mágikus felfogása is oka. Ui. míg „sokan csak rituális kötelességteljesítést látnak a szentségekben, s nem azt, amire alapítva lettek”, addig a papság másik része - Pin megállapítása szerint, különösen a fiatalok —, ha elgondolkoztak a szentségek értelme felett, lélekben „ágaskodnak’ az ellen, hogy „társadalmi formaságokat kiszolgáltató lények” legyenek. Ezért nem lettek volna pappá. S mivel feljebbvalóik sokszor megakadályozzák, hogy komolyan vegyék a szentségeket, s „hogy oly módon működjenek, amely belátásuk szerint jobban megfelel az evangélium hirdetésének, elhagyják hivatásukat”. A ma papságra készülő fiatalemberek és a mélyen gondolkodó lelkipásztorok nem akarnak „mágusnak vagy varázslónak tűnni” [28]. A hit szentségei Az előbbiekből érthető, hogy a szentségek- a Lit. Const, szavaival „a bit szentségei"- föltételezik a hitet, .. . „táplálják, erősítik és kifejezik azt”. - E hit nem csupán feltétele a szentség hatékonyságának — állapítja meg Schmaus -, hanem mint a Tridentium mondja, ez hozza létre a megigazulás iránti belső fogékonyságot: „Az ember a hit által nyúl a szentségben jelenlevő, a szentség által jelzett és működő üdvösség felé.. . Amint tehát a szentség a Krisztus által alapított és irányított Egyház hitének megtestesülése, úgy a szentség vétele - Krisztus rendelésének megfelelően - a felvevő hitének megnyilvánulása” [29]. - E gondolat nem új. így látta Sz■ János vagy Sz- Pál apostol is. - Sz- Tamás megfogalmazása szerint: „az üdvösséget a Krisztusba vetett hit által nyerjük el. A szentségek pedig jelek, melyek megvallják e hitet” [30]. Klostermann még egy jelentős lélektani-szociológiai gondolatra hívja fel a figyelmet, ti. arra, hogy „az érett hit lehetőségéhez szükséges az érett személyiség. - A krisztusi vallásközösségbe való belenövés egyes fázisai - mindenekelőtt pedig a hit, mely ez út döntő kö30
