Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - FÓRUM - Megjegyzések a Teológia folyóiratra (Levél és válaszok)
általánosító és ténybelileg nem helytálló megjegyzései. (Nem olvasta volna végig az egyes számokat?!) - Helytelen az általánosítás, hiszen a „Teológia” nagyonis óvatosan bánik a szélsőséges nézetekkel és nem egyszer kifejezetten elítélte azokat (Pl.: III/i, 3 k., 16 k.; IV/2, 73 k., 82 k.). Az érzésem szerint a tényeknek ellentmondó állítások közül csak a legfontosabbakat emelném ki: A „szentmise, szentségek, szentelmények” és általában a liturgia téma a levél szerint „teljesen hiányzik”. Ezzel szemben csak az utóbbi öt számban mintegy 21-szer szerepeltek e gondolatok, több esetben a tanulmány egyetlen témájaként (III/2 100, 126, 129, 130; III/3 143, 195, 197; III/4 214 k, 254 k; IV/t 5 k, 12, 27, k; 44; IV/2 74 k, 81, 112 k, 119 k, 120 k, 122 k). - A coelibátus vagy születésszabályozás kérdése egyrészt több szempontból meg volt világítva, másrészt a szentatya világosan szólt arról, hogy a témák nincsenek lezárva. Kötelesség tehát beszélni róluk. (Különben a vita nem általában a „születésszabályozásról” folyik, hanem annak csupán bizonyos formáiról!). — A Holland Katekizmus „lelkipásztori, liturgikus és biblikus szemlélete - amint a végső római „ítélet” is állítja - minden dicséretet megérdemel”. S ha kell is tenni - a bíboros! bizottság nyilatkozata szerint - fontos kiegészítő megjegyzéseket, „ezek érintetlenül hagyják az új katekizmus jó részét”. - Érdekesek az idézett Tillmann féle gondolatok, de - úgy vélem - sokkal mélyebbet nyújt elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt Nyiri T.: Hogyan beszéljünk Istenről?” c. tanulmánya (II/3 154). — Természetesen a levélben sok - mindnyájunkban élő - igény kifejeződik (liturgikus, lelkipásztori, prédikációs stb. témák után), de sajnos a „Teológia” is csak addig nyújtózkodhat, „ameddig a takaró ér”. Az ilyen „hozzászólások” rövidségük miatt mindig keménynek tűnnek; a belső dialógus azonban lényegét tekintve az egyház- és az egymás iránti szeretet szellemére és tudatára épít, - ezért a segítő szándékot feltételezve hasznosak. Tomka Ferenc 1 PAPOK ÉS VILÁGFIAK Mi papok is elsősorban hívők vagyunk és maradunk, akiknek az a dolguk, hogy higgyenek, imádkozzanak, bünbánatot tartsanak, szeressenek, felajánlják önmagukat és egész életüket, munkálják az üdvösségüket. Ez olyan igazság, amit kifejezetten megtalálunk végig az egész hagyományban, kezdve szent Ágostontól, aki örömét lelve a meglepő alliterációkban ezt mondja: „vobis sum episcopus, vobiscum christianus” (Sermo 340, n. 1.), egészen Huvelin abbéig. . . (aki) megjegyzi: „Amikor a pap bemutatta a szent Áldozatot, kiszolgáltatta a szentségeket vagy prédikálta a mi Urunk szavát, el kell foglalnia a helyét, azaz önmagának olyannak kell lennie, mint hallgatói egyikének. így az a pap, aki a magvetőről szóló evangéliumról prédikált, vissza kell, hogy térjen hallgatói körébe, hogy meghallgassa a maga részéről ezt a példabeszédet, s megkérdezze magát, vajon nem az a lélek-e, akinél a mag elvész mintegy az út szélén; vagy az a lélek, akit keménnyé tett ugyanazon dolgoknak szokásszerű ismétlése, úgyhogy a mag ki nem csírázik benne . . . Miután a pap szentségi áldást adott, miután szívből megtette a maga munkáját, és odakölcsönözte a kezét a mi Urunknak, el kell foglalnia azoknak a helyét, akiket megáldott, és meg kell kérnie a mi Urunkat, hogy áldja meg őt. A gyóntatások és feloldozások után, el kell vegyülnie a laikusok testületébe. térdre kell ereszkednie és meg kell kérdeznie: „Numquid ego sum, Domine?" (Quelques directeurs d'ámes du XVII siede, 1911. 114-115. old. idézi Yves Congar O. P. a Tábori lelkészek Párizsban 1952-ben tartott kongresszusán mondott előadásában, amelynek címe: „Megjegyzések a mi papi hivatásunkról”.) 250
