Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 3. szám - FIGYELŐ - Húszéves a magyar katolikus papi békemozgalom - Vita az egyházi tanítóhivatalról (Karl Rahner a német püspökök nyilatkozatának védelmében)

maga azt vallja, hogy ez a folyamat olykor lassúbb volt, mint ahogy az valóban szükséges lett volna. Amiről itt voltaképp szó van, az nem egyéb, mint a következő sorsdöntő kérdés, melyre vá­lasszal a szóban forgó nyilatkozat kritizálója tartozik. Miképp képzeli el tehát az illető úr — saját elveinek fenntartása mellett - azt a szükséges fejlődést egyházunkban, melynek so­rán maga az egyház félreállíthatja, érvényen kívül helyezi a fennálló téves döntéseket? A bírálónak elvei szerint, azok szellemében ez el sem képzelhető. Viszont igen jól megfér az a püspökök nyilatkozatának tanításával. Nemde valakinek, még pedig a katolikus egyházon belül, mégiscsak el kell egyszer kezdenie, hogy megalapozottan kijelentse: ez vagy az nem áll helyt. El kell ezt a belső felülvizsgálatot kez­deni még akkor is, ha a Denzinger 2007-ben „belső hozzájárulásról” (assensus internus) is van szó és a Denzinger 2113. pontja pedig „sú­lyos vétekkel” (gravis culpa) fenyegeti a bib­likus szakembert, ha az a római Biblikus Kom- misszió döntésének nem veti alá magát. S e fenyegetésnél nincs semmiféle árnyaltság, jól­lehet a szakemberek (probati autores) a neve­zett Kommisszió döntése idején ugyanennek a Bizottságnak későbbi - ellentétes vagy módo­sító - véleményét már a döntés idején hatá­rozottan képviselték. Oly árnyalt finomságok­ról van itt szó, amelyet a püspöki nyilatkozat szépen tükröz. Régebben a szakemberek az ily (téves) dön­tések után azt tanácsolták: hallgassanak, gya­korolják a „silentium obsequiosum”-ot. Elte­kintve attól, hogy a mai társadalom életében a növekvő kommunikációs lehetőségek mellett ily „silentium” még a privát-szférában sem lehetséges, azt sem feledhetjük, hogy az idő sokkal gyorsabban rohan annál, mintsem hogy minden egyes esetiben ki lehetne várni, míg a hivatali illetékesek mentalitása önmagoktól megváltozzék, úgy, hogy azután minden feltű­nés nélkül végrehajthassák a változtatást. Ha pedig ezt mások adnák elő, már nem úgy tűnnék, mint a régi tanítástól való eltérés. (Emlékszem - írja zárójelben Rahner -, hogy a zsinat idején egy római bíboros a legkomo­lyabban biztosított arról, hogy Rómában soha nem ellenezték azt a tételt, mely szerint az ember teste az állattól származik.) Természe­tesen lehetséges, hogy nem reflektált, lassú teo­lógiai véleményváltozások az egyházban ma is folyamatban legyenek. így pl. felemlíthetjük azt a kialakulóban lévő optimista szemléletet, mely minden ember üdvösségének lehetőségére mutat rá. Általánosságban azonban kijelenthejtük, hogy kizárólagos módon ezekkel a (lassú) módszerek­kel már nem élhetünk. A hivő öntudatra ébre­dés napjainkban túl gyors tempót vett ahhoz, hogy a régi módszer eredményre vezethessen. Ezért - folytatja Rahner — megkérdezném a kritikust: hogyan menjen hát végbe az egyház­ban az ilyen változás? (Nem a hit lényegéről, hanem a tanítóhivatal által előadott, de mind­azonáltal téves felfogásról van szó.) Hogyan történjék ez a szükséges változás, ha a ke­resztény embernek egyetlen esetben sem állna jogában, hogy jól mérlegelt okok miatt eltér­jen az előtte fekvő egyházi tanítástól - és nem csupán évtizedekkel a tanítás közzététele után? Hogy mindezzel vissza is lehet élni?! - ez nem változtat az elv helyességén. Az igazság kérdésében, annak eldöntésénél nem a vissza­élésekhez kell igazodni. Magam is épp úgy visszaélnék a helyzettel - írja Rahner —, ha a szóban forgó kritika szerzőjénél (tán joggal és történeti utalásokkal igazolva) arra mutatnék rá, hogy a kritikusnak alapelve eretnekszima- toláshoz, a katolikus tanítás stagnálásához és sokak hitehagyásához vezet. Nem ellenérv az sem, hogy a püspökök által hangoztatott elv alkalmazása nehéz lelkiisme­reti helyzetbe hozza az egyes embert. Oly döntés elé állítja, melyben az embernek meg­lehetősen magányosan kell Istennel és saját lelkiismeretével szembenéznie. A keresztény életben számtalan esetben adódik ilyen hely­zet. így pl. saját üdvösségem esetleg igen nagymértékben függ helyes pályaválasztásomtól. S e döntés meghozatalánál - egészen általá­nos elvektől eltekintve - a hivatalos egyház teljesen magamra hagy. És joggal teszi ezt. Mert maga az Isten is így akarta. A katolikus tanítás szerint nincs a világnak egyetlen fó­ruma sem, mely az egyén saját lelkiismereti döntése nélkül az egyes ember számára abszo­lút normát jelentene. így magának az egyházi tanítóhivatalnak létezését és illetékességét min­denkinek, anélkül, hogy e tanítóhivatal tekin­télyére támaszkodnék, magának kell felismer­nie és elismernie, azaz a „saját rizikójára” kell cselekednie. Miért legyen ezért oly elcsodál- koztató annak helyeslése, hogy a tanítóhivatal elvi elismerése után még mindig fennmaradhat az egyén számára számos rizikószituáció, analóg módon azon esetekhez, helyzetekhez, melyek adódhatnak a tanítóhivatal elismerése előtt? Hisz ezt a belső elismerést, belső döntést min­dig újra és újra meg kell hogy hozza az ember. Az természetesen igaz, amit a kritikus állít, hogy ti. „a keresztény ember lelkiismerete Krisztus és az ő küldötteinek útmutatására tart igényt”. De hát nem ugyanezt mondja szinte végesvégig a szóban forgó püspöki ta­nítás is? S tán érvényen kívül helyezi ezt az alapelvet, amidőn differenciáltan fogalmaz s rámutat arra, hogy ez az útmutatás ideiglenes jellegű és épp ezért joga és kötelessége az egyéni lelkiismeretnek, hogy az ily útmutatást konkrét valóságában és nem csak absztrakt­módon vizsgálja? Azaz nem csupán elvben, de gyakorlatilag is annak tekintse, amilyen lenni kíván: ti. nem tévedhetetlen, ideiglenes dön­tésnek? Ha azután - folytatja Rahner - a kritikus még azt is állítja, hogy az ilyen ta­nítóhivatali megnyilatkozásokat nem lehet át­menetinek, ideigleneseknek tekinteni, mivel a tanítóhivatalnak képviselője meg van maga is 185

Next

/
Oldalképek
Tartalom