Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - FIGYELŐ - Húszéves a magyar katolikus papi békemozgalom - Vita az egyházi tanítóhivatalról (Karl Rahner a német püspökök nyilatkozatának védelmében)
Leo óta - tanítóhivataluk gyakorlásának során közzétettek, nem téveszthetjük szem elől: bár az egyházi tekintély ezen az úton is szüntelenül hirdeti és értelmezi az evangéliumot, de csak a legritkább esetben kíván mindennek során definitiv és visszavonhatatlan döntést hozni. Ha pedig ezt kívánja tenni, akkor azt kifejezetten közli is. Az elmondottakat mintegy igazolja az a tény is, hogy a „nem tévedhetetlen” tanító- hivatali megnyilatkozások közül kétségtelenül épp a pápai enciklikák foglalják el gyakoriságukban az első helyet. XII. Leo (1878-1903) 49, XI. Pius (1922-39) 30, XII. Pius (1939— 1958) 41, XXIII. János (1958-63) 8 enciklikát tett közzé. A kicsit is tájékozott katolikus olvasó, de még az egyházon kívül állók előtt sem titok, hogy napjainkban számos elvi és gyakorlati probléma merült fel a nem tévedésmentes tanítóhivatali megnyilatkozásokkal kapcsolatban. E problémák tisztázást igényelnek annál is inkább, mivel az egyházon belüli dialógus e munka elvégzését - papok és világiak érdekében — megköveteli. E munkára vállalkozott többek között Karl Rahner is, amidőn „Disput um das kirchliche Lehramt" címmel a „Stimmen der Zeit” folyóirat 1970 februári számában tett közzé tanulmányt. Az illusztris szerző az alcímben kifejezetten utal rá, hogy a „nem tévedhetetlen egyházi tanítóhivatali döntések” problémájával kíván foglalkozni. Bevezetésében Rahner a német Püspöki Karnak 1967. szemptember 22-én kiadott nyilatkozatából közöl néhány — a tárgyhoz tartozó - szakaszt. 17. Egy nehéz problémát kell e helyen józanul szóvátennnünk. Olyant, mely számos katolikus embernek, ma inkább, mint valaha, hitét illetőleg bizalomteljes kapcsolatát egyháza tanítóhivatalához veszélyezteti. Arra gondolunk, hogy az egyházi tanítói tekintély hivatalának gyakorlása során tévedések történhetnek és történtek is. Hogy ilyesmi lehetséges, azt az egyház mindig tudta, teológiájában kifejtette s az ily szituációk számára a megfelelő magatartást kidolgozta. E tévedési lehetőség nem vonatkozik azon tételekre, melyeket a pápa vagy az egyetemes zsinat (rendkívüli tanító- hivatal) vagy pedig az egyház rendes tanító- hivatala ünnepélyes definícióban, mint abszolút módon hivő elfogadásra szánt tételt hirdet ki. Történetileg is téves lenne azt állítani, hogy az ily dogmáknál utólag igazolást nyert, hogy az egyház tévedett. Ezzel természetesen nem azt vitatjuk, hogy a dogmáknál ne lenne szükség arra, hogy - az eredeti értelem ér- vénybentartása mellett — gyarapodjunk azoknak megértésében, elhatárolva azokat az előbb tán velük összekapcsolt félreértésektől. E kérdéssel azonban azt a természetszerű tényt nem szabad összecserélni, hogy a változatlan isteni jog mellett a változtatható emberi jog is jelen van az egyház életében. Az ilyesfajta változtatásoknak a tévedéshez eleve semmi közük nincsen, legfeljebb az előbbi vagy későbbi jogi rendelkezéseknek alkalmas fenntarthatóságát teszik kérdésessé. 18. Ami az egyháznak nem véglegesen megfogalmazott tanítói megnyilatkozását illeti - melyek különféle fokban lehetnek kötelezőek -, mindenek előtt világosan és határozottan kell látnunk azt, hogy az emberélet is egész általánosságában „a legjobb tudás és lelkiismeret szerint” szerzett ismeretekhez igazodik. Olyanokhoz, melyeket egyrészt elméletileg mint nem abszolút biztosakat ismerünk meg és mégis „itt és most”, mivel egyelőre nem tekinthetünk el tőlük, mert még nem túlhaladottak, mint a gondolkodás és cselekvés normáit fogadunk el. Minden orvos, amint diagnózist hoz, minden államférfi, amidőn egy politikai szituációt felmér, s erre építve hozza meg döntését, egyaránt tisztában van e ténynyel. Az egyház sem kerülhet tanításában és gyakorlatában minden esetben az elé a dilemma elé, hogy vagy véglegesen kötelező tanítóhivatali döntést hoz, vagy pedig egyszerűen hallgat, s így mindent az egyes embernek tetszésszerinti véleményére bíz. Amidőn arról van szó, hogy a tulajdonképpeni és alapvető hit- tartalmat megőrizze, még az egyes esetben vállalt esetleges tévedés veszélyét sem kizárva, tanítói irányítást köteles adni. Olyant, melynek meghatározott fokú kötelező ereje van, de mégis, mivel nem végleges hitbeni döntés, nem nélkülöz bizonyos ideiglenes jelleget, s magában hordja a tévedésnek is lehetőségét. Másképp nem is hirdethetné és magyarázhatná az egyház életmeghatározó valóságként hitét, másképp nem alkalmazhatná azt az emberélet minden új helyzetére. Az ilyen esetekben tehát az egyes keresztény ember oly analóg mó Ion áll egyházával szemben, miként az az emaer, aki magára vonatkozóan kötelezőnek fogadja el egy szakember véleményét, bár tudja, hogy e vélemény nem tévedhetetlen. A 18. és 20. szakaszokban szól a püspöki nyilatkozat arról, hogy senki elhamarkodottan ne nyilatkozzék szószékről, katekézisben az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai ellen, - akkor sem, ha maguk a hívek is tisztában vannak az ilyen ideiglenes érvényű döntések korlátozott jelentőségével. Természetesen valaki egyénileg meg lehet arról győződve - feltéve, ha- ezt lelkiismeretében kritikusan felülvizsgálta -, hogy már most ismeri az egyház eljövendő helyesebb felfogását. Ily eset elvben elképzelhető. Természetesen kiki maga felel az esetleges szubjektív elbizakodottságért Isten előtt. - Az pedig a hivő katolikusok helyes magatartásához szervesen hozzátartozik, hogy pozitíve értékeljék a tanítóhivatalnak ily ideiglenes, átmeneti jellegű megnyilatkozásait is. Miként a profán életben is lehet téves felelős döntéseket hozni, ugyanúgy előfordulhat ez az egyház életében is. Az is lehetséges, hogy az egyházi tanítás bizonyos esetekben túl lassan fejlődik. De még az erre vonatkozó ítélet kimondásánál is szerényen és elővigyázatosan 182
