Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - FÓRUM - Egy világi hivő: Gondolatok a pasztorációról
nálnak. Ne „harcoljunk ellenük a Sátán eszközeivel”, a bálványok „durva összetörésével”! (Ez az eljárás - értetlenségbe ütközve - csak dacos ellenállást és gyűlöletet eredményezne.) Előbb adni kell nekik igazi értékeket szeretettel, jó példával és (kevés) szóval, ami elvezetheti őket a helyes értékítélet kialakítására. Ha van bennünk elég szeretet, akkor ők maguk fogják Istent a bálványok fölé helyezni. Szólni kell azokhoz (dialógus), akik Istent tévesen ismerték meg és most a saját maguk által kialakított hamis istenkép ellen harcolnak. Ne feledjük: ők is az igazságot keresik! Fogadjuk el (merjük elfogadni) tőlük is a torz istenképből levezetett tagadásokat, és ennek segítségével mutassuk meg, hogy az általuk összeállított, abszolutizáló jellegű - legtöbbször természet- vagy társadalomtudományi modellként jelentkező - fogalom nem azonos az Atyával. (Vö. Szennay A.: Hívők és nemhivők dialógusa felé - Teológia IV/i.) A világgal való meggyőző erejű párbeszédre természetesen csak akkor képes az Egyház, ha tagjaiban is megerősödik. Szóljunk tehát azokhoz is, akik - Isten ajándékaként - tagjai a látható Egyháznak! Az ő figyelmüket mindenekelőtt arra kell irányítani, hogy a „konzervált” hit nem oly „biztos tulajdon”, mint a megátalkodott bűn! Nem szabad elfeledni, amit Szt. Pál mond: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt és öltsétek fel az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3, 10). t- Vigyázni kell tehát arra, hogy Isten képe ne „feudális módon” öröklődjön nemzedékről nemzedékre, mert az „idők foga által megtépett’, elavult képet a fiatalok „helyszűke miatt” kidobják a „modern lakásból”. Követelményekkel és nem „jóváhagyó mesékkel” kell felhívni figyelmüket arra az értékre, amit birtokolnak (vagy inkább birtokolhatnának)! Már az ember értékgyarapító-vágyából is logikusan következik: - a „környezettől kapott hithez” mindenkinek hozzá kell tenni egyénileg is valamit! És amiben az ember saját energiáját érzi, azt többé nem tekinti múzeumi tárgynak. Bizonyos „energiabefektetés” után mindenki láthatja, mennyire használható (a világi életben is) mindaz, amit számára az igaz hit jelent. - El kell kerülni viszont azt a csapdát, ami a hitéletet a „jó ismerősök közötti társasági élet” szintjére egyszerűsíti le, a hit erősítését pedig egyéni elvek és érdekek kiépítésének tekinti! Nem szabad (nem lehet) megfeledkezni az „elit-nevelésről” sem! Ennek fontosságát az húzza alá, hogy az Egyház főleg az ő életükkel reprezentál a „világ” előtt. Az ő hitük ne legyen csupán egyéni kéretek között mozgó, csak a szubjektumot vizsgáló, kizárólag befelé forduló hit! Merjenek a világban, mint hivők „teljes biztonsággal mozogni”, találkozni a nemhivőkkel, — de nem, mint a „tudomány és kultúra mecénásai”, hanem, mint a „hit küldöttei”! Legyen meg bennük annak csírája, amit az Egyház a XXL század, emberétől elvár! Krisztus küldő szavát és a II. vatikáni zsinat szándékát csak az értheti meg igazán, aki megfelelő objektív látásmóddal és mély hitélménnyel rendelkezik. Az, aki képes egységben szemlélni a transzcendqis és az anyagi világot a helyes arányok figyelembevételével: anélkül, hogy azonosítaná azokat. Az, aki ebben az EGYSÉGBEN felismeri saját helyét, és Istennek elkötelezve mer „másodállást” vállalni, de azt csak az igaz útra vezető „bekötő útnak” tekinti, nem pedig Krisztus tanítását alakítgatja az emberi ízlésnek megfelelően - „főállásban” . . . Krisztus tanítását hirdetve - természetesen — felhasználhatók (felhasználandók!) azok az értékek is, amit a kétezer éves Egyház nyújt át nekünk. Óvakodni kell viszont attól, hogy a valóban szent hagyományok letűnt társadalmi rendszerek korszerűtlen formuláival azonosuljanak! - Krisztus tanítása nem ideológia, nem történelem, nem pátosz vagy romantika, - hanem ható erő! A régi, elavult konvenciókkal együtt el kell vetni az előítéleteket is! Meg kell szüntetni az áteredő bűn „mintájára” kényelmi szempontból kialakított „áteredő hitnek” és „áteredő hitetlenségnek”, mint rossz értelemben vett megváltoztathatatlannak a fogalmát. A szokások és hagyományok (főleg a rossz szokások és hagyományok) nem mentesítenek a munka alól! - Istenbe vetett hittel, a Szentlélek kegyelmében való részesülés reményével és igaz szeretettel kell a világ elé állni. Legyen a pasztoráció mércéje és próbaköve az Evangélium, példaképe pedig Krisztus, az Örök Főpap! őszinte szívvel és tiszta értelemmel teljesítsük azt a küldetést, amit a Szentlélek ajándékaként kaptunk! Ha munkánknak nem mindig tapasztalható közvetlen eredménye, akkor sem szabad kétségbeesni esetlegesen „elfecséreltnek tűnő energiák” miatt, hisz Krisztus mondotta: „egyik vet, másik arat” (Jn 4, 37). Ha pedig úgy érezzük, hogy a világ dolgai össze- kuszálódnak előttünk, és fáardtságunkban új erőre van szükségünk, gondoljunk Jézus búcsúszavára: „íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28, 20). 179
