Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Cselényi István Gábor: A keresztény élet szentsége
életet és megjeleníthetik a kegyelmet, az biztos, hiszen „aki szeretetben él, Istenben ól” (I Ján 4, 16), ha ez a kegyelem nem is szentségi kegyelem, annak mindenesetre analogonja [3]. A szentségek és az élet A keresztség a legszükségesebb, de nem egyetlen szentség. Amint Krisztus megváltó halála és feltámadása kieszközölte a Szentlélek leküldését (Ján 15, 7), úgy a ke- resztségben vállalt krisztusi életforma (mégpedig a „halál” életformája) nyomán részesedünk a Lélek ajándékában is: a bérmálás látható jele biztosít erről bennünket. A keresztség és a bérmálás így együtt adja ki számunkra az isteni üdvgondozás teljes titkát: a krisztusi embersorsba s a Szentlélek istenítő erőkörébe kapcsol bennünket, éppen ezért minden igazán emberi tettünk is ezt a két mozzanatot mutatja: kereszt is és győzelem is, halál is és élet is, kiüresítés és dicsőség is. így lesz az egész keresztény élet az „Istennel való találkozás szentsége” (Schillebeeckx). A keresztség-bérmálás mellett a többi szentség a keresztségben elkezdődő élet egy-egy speciális vonatkozását emeli ki és fejleszti tovább. Az élőnek táplálkoznia kell, harcolnia kell a testi és lelki betegség ellen, tovább kell adnia az életet s szembe kell néznie a halállal. Az életnék ezek a törvényei a Krisztus-hordozóra is állnak. Ennek megfelelően tápláljuk a krisztusi életet az eukarisztiában, küzdünk a lélek nyavalyája, a bűn ellen a bűnbánat szentségében, adjuk tovább az életet, természetes síkon a házasságban, a kegyelem-közlés teljes hatalmára a papi rendben, s készülünk a földi életből való kilépésre a betegek kenetében [4]. A szentségek tehát nem absztrakt valóságok. Valamennyi szentség az élet egy-egy meghatározott fázisához, kiemelkedő pillanatához fűződik. A kegyelem, melyet közölnek, nem statikus valóság, hanem indítás, kezdet bennünk, mely tovább bontakozik „odakint”, a ránk váró élethelyzetekben. Nem véletlenül hasonlítja szent Pál a házasok viszonyát az egyház és az érte életét áldozó Krisztus viszonyához (Ef 5, 23): a férj, de ugyanúgy a feleség is a krisztusi életsorsot mintázza a házasélet sok gondja-baja között. A lelkipásztor sorsa is a földbe hulló, bár életet termő mag sorsához hasonlít. De az egyedi élet szentségei is a krisztusi utat róják a hivő vállára. A bűnbánó meghal a bűnnek és sokszorozott erővel indul a mindennapok feladatainak; az áldozó Krisztus áldozatából részesül, hogy maga is étel és ital legyen embertársai számára: tovább vigye a sze- retet-áramot, s a haldokló megbékélve adja vissza létét az Atyának. íme, az egész élet minden mozzanata, történése a krisztusi halál és élet titkába olvad, a megváltás eszköze, az Igével és a Lélekkel való találkozás alkalma és helye. Sőt, ha a keresztény élet a Krisztus halálába való belenövés volt, akkor maga a halál is, önlétünknek ez a teljes feladása a Krisztussal való találkozás kiteljesedése lesz; amint Rahner mondja, maga a halál is szentségi jellegű. A halál a végső áldozás, amelyben eggyé növünk Krisztus áldozatával, épp ezért dicsőségével is. Nem zárhatjuk ki ezen a ponton sem a lehetőséget, (hogy azok a nem keresztények, akik őszinte bűnibánatig jutnak el, akik magasztos hivatásuknak tekintik az élet továbbadását, s akik teljes felelősséggel készülnek fel a halálra, a mi szentségeinkhez hasonló kegyelmeket nyernek és élnek meg. A nem katolikusok és ortodoxok Úr-vacsora vételét pedig pl. Schillebeeckx egyenesen quasi-eukarisztiának nevezi, az életszerű hit miatt, mellyel kísérik [5]. Az eukarisztia távolabbi mása lehet a szeretet minden megnyilvánulása, melyben Krisztus élet-áldozatából részesedik hivő és nem-hivő egyaránt. Amikor itt Szent Tamás „természeti szentség”-ekcől kiépített elmélete nyomán azokat a vonásokat kerestük az emberi életben, melyek szentségiek vagy a szent12
