Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 1. szám - Jelenits István: Jelek és árnyak (A szimbólumok teológiája)

érthető szimbolika mellett megjelent s a keresztény világ-látás szívbemarkoló eszközévé tisztult a népvándorlás népeinek saját szimbolikája is. így vált például keresztszimbólummá a magyar ősvallás életfa-motívuma. A későközépkorra azonban - épp a racionális-filozofikus teológiai gondolkodásnak, a skolasztikának föllendülésekor - maga a szimbólum-érzék is elernyedt. Fölmerült a veszély, hogy a szentségek s a liturgikus jelek a műveletlen nép között babonás-mágikus kultusztényezővé, a klérus számára viszont túlságosan is intellektuális rituális teljesítménnyé üresednek. Ez ellen tiltakozott Luther és a reformáció, egy mély és igazabb vallásos megrendülés igényével. A trentói zsinat, mint sok más kérdésben, itt is csak védekező magatartást tanúsított. Elítélte az újító tévedéseit, pontosabban megvilágította a szentségek s a szent jelek dogmatikai tartalmát, de nem oldotta meg azt az elsősorban gyakorlati problémát, amely a lutheri fölháborodást motiválta.

A második vatikáni zsinat s a jelen liturgikus reformjait az ősi szimbólum-érzék föltámasztásának vágya vezeti. Űjra realizálni próbáljuk a szentségek jel-jellegét, hogy ne csak „tartalmazzák”, hanem valóban jelezzék is számunkra a kegyelmet, s ne csak tudós magyarázatokkal megközelíthető történeti rétegződésben, hanem szemmel látható, élmény fakasztó evidenciával s egyúttal az üdvösségtörténetet fölidéző, a kozmoszt „szóra bíró” hatalommal. Ez az igény jut érvényre a zsinati dokumentumokban ott is, ahol a missziós területek liturgiájáról s az egyházművészet irányelveiről esik szó.

Kenyérré tenni újra az eukariszfiiát, mindenséget átfogó, mennyet megnyitó térré a templomot! Ha ez megvalósul, akkor a szentségek, a szenteimónyek s az általuk kozmosszá rendezett világ a hivő ember számára visszakapják profetikus, jövőbe utaló jellegüket is. Mert Isten szeretetének jelei az újszövetségben is ígéretek, őrei, megjelenítői a múltnak, s ígérete, záloga a jövőnek.

A Biblia teológiai spekulációja Krisztus, Ábrahám és Noé szövetsége mögött egy még ősibb szövetségig ásott le. Ezt rajzolja a Paradicsom-elbeszélés. Ádám körül paradicsomkert volt a világ. Vagyis zavartalanul, kézzelfoghatóan hirdette, jelezte Isten szerető és boldogító közelségét. Ádám vétke tette a paradicsomi világot siralom-völggyé. A föld elvesztette áttetsző, Istenre utaló jellegét, veszedelmekkel teli, meghódítani való vagy élvet kínáló vadászterületté vált, Istenre utaló tartalma, sőt humán gazdagsága is elhomályosult. Illetve a világ nem változott. Az ember szeme vált gyöngébbé ezeknek a tartalmaknak a fölismerésére. A Noé-szövetségben, Ábra- hám és Krisztus szövetségében a bűntől bekötözött szemű emberhez hajol le Isten. Közeledése a paradicsom lassú restaurálása, s egy végső, teljes, sőt az eredetit is fölülmúló restauráció ígérete. Az őskeresztény templomban a paradicsom-szimbólum vezet át a Mennyei Jeruzsálembe. Hiszen Jézus mondotta a jobb latornak: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”. S az Apokalipszis úgy beszél az örök üdvösségről, mint örök, elveszíthetetlen Paradicsomról.

Mert minden jel: tükör, s mint az antik fémtükrök, homályos. Még a legnagyobb jel, az ember-Krisztus földi szemlélete sem fogható a visio beata öröméhez. Per umbras et imagines el kél! jutnunk a veritas-hoz, a „tükör által, homályban” tapogatózó hittől a színről színre látás fényéig. Ahol már nincs jel, nincs templom, mert szükség sincs rájuk: az Isten és a Bárány jelenléte közvetlen boldogító tényként öleli át a homályaiból kitisztult embert s a körülötte fölépült „új eget és új földet”.

9