Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FIGYELŐ - Mariházi Bennó: Az I. Vatikáni Zsinat centenáriuma
fölidézésére már a II. Vatikáni Zsinaton, de még inkább az 1969 őszén ülésezett püspöki rendkívüli Szinóduson tárgyalt kollégialitással kapcsolatos kérdések is. 1. Előzmények. Rendkívül nehéz és bonyolult politikai helyzetben és inkább ellenséges, mint kedvező szellemi légkörben ült össze az I. Vatikáni Zsinat. IX. Pius - minden idők leghosszabban uralkodott pápája [2] - az egyetemes zsinat gondolatát sokáig érlelte. Nyilvánosan először 1867. június 26-án szólt szándékáról. Az Apostolfejedelmek vértanúságának tizennyolcszázados emlékünnepére megjelent, a főpásztorokhoz intézett allokuciójában [3] a szentatya ezt a kifejezést használta: „Régóta foglalkozunk lelkűnkben ..és ugyanakkor arra is utalt, hogy „alkalmilag” már tudomására hozta a többi püspöknek az egyetemes zsinatra vonatkozó szándékát, akik megerősítették elhatározásában [4]. Néhány nap múlva 486 aláírással ellátott püspöki föliratot nyújtottak át a pápának. Ebben - ez a tekintélyes számú főpásztor - örömét fejezte ki a pápa szándéka felett. Válaszként IX. Pius a leendő zsinatot a Boldogságos Szűz oltalma alá helyezte és december 8-ikát jelölte ki a megnyitás napjának — de az évről nem szólott. Ez szokatlan, de egyáltalán nem indokolatlan lépés volt. Az itáliai politikai helyzet ugyanis robbanásig feszült volt. Az „unita ltalia” mozgalom, amelynek egyik mérsékelt szárnya valamikor magát a pápát szerette volna az egységes Itália élén látni - most már a legszélsőségesebb eszközökkel dolgozó forradalmi és hypernacionalista elemek irányítása alá került. Szinte naponként haladt előre, érett az egység ügye, s így természetesen a Pápai Állam elfoglalásának immár világosan előrelátható napja is közelgett. A pápa óvatossága indokolt volt azért is, mert bár szuverenitását jelképező saját katonasága védte ugyan ősi állama határait és várait, de már ekkori eltökélt szándéka, hogy vérontást, mint a Béke Fejedelmének helytartója nem enged (amit később okmányszerűen is kinyilvánított) [5]. - Továbbá nyilvánvalóvá lett előtte III. Napóleonnak, egykori, önkéntes „védőjének” nemcsak következetlen, ellentmondásos, de egyenesen kalandor politikája. Ezért fölkészült az események drámai fordulatára. Egy esztendő telt el, amikor mégis elérkezettnek látta közölni, hogy 1869. dec. 8-ára hívja össze az 1. Vatikánumot, az „Aeterni Patris” című apostoli levéllel, mely 1868. június 29-én kelt. Figyelemre méltó, hogy az ökumenizmus gondolata is vezette IX. Piust, amikor a görög-nem-egyesült püspökökhöz, — a protestánsokhoz és egyéb nem-katolikusokhoz is intézett meghívást [6], Bár általában a kívülálló vallási közösségek negatív választ adtak, mégsem hiányzott azoknak a - többnyire laikusoknak — bátor és megragadó megnyilatkozása, akik az évszázados szakadások megszüntetésének szükségességét hangoztatták [7]. A kormányok felé kinyilvánította a pápa azt a reményét, hogy a zsinati atyákat nem akadályozzák megjelenésükben [8]. A technikai előkészületek nyomban a pápai meghívás kibocsátása után megkezdődtek. Hamarosan megalakult a hat előkészítő bizottság is. A bizottságok összetétele nemzetközi volt. A dogmatikai, liturgikus, egyházfegyelmi bizottságon kívül a keleti egyházak, valamint a missziók és a szerzetesrendek ügyeit tárgyaló bizottságok alakultak. Megnyitás napjának közeledése egyre élénkebbé tette azoknak a szellemi mozgalmaknak erőfeszítéseit, amelyek a zsinat mellett és az ellene folyó harcot vívták. A szándékban és a hangnemben egyaránt diabolikus vonásokat mutató erők próbálkozásait, amelyek az evangéliumi időktől fogva soha nem hiányoztak Isten egyházának életéből és történetéből, inkább természetesnek tarthatjuk. Annál szomorúbb — és már az előkészületi időszakban is bőven akadt rá példa - azoknak a „katolikus” részről történő támadásoknak megjelenése, amelyek először a jozefinizmus és a gallikánizmus szeleiméből fakadtak, hamarosan pedig here- tikus és skizmatikus jelleget öltöttek [9]. 1869. november első napjaiban a zsinati atyák legnagyobb része már Rómában volt. Talán nem érdektelen közölni, legalább jegyzetben, a zsinat személyi összetételét, statisztikailag egybevetve a II. Vatikánummal. A puszta számadatok is nagyszerűen érzékeltetik azt a hatalmas változást, amely az Egyházban a fejlődés, a kiteljesedés, az egyetemesség irányában végbement [10]. 2. A zsinat lefolyása és határozatai. - Az egyetemes zsinatok történetében az I. Vatikáni Zsinat a tizenkilencedik volt. Mintegy 70 000 ember jelenlétében, a ritka eseményhez méltó külső pompával nyitotta meg IX. Pius pápa — az álmalachiási jóslatok szerint „Crux de cruce” — annyi világtörténelmi esemény szem- és szenvedő tanúja, az egyháztörténelem e fontos összejövetelét. Az érdemi munka azonnal megkezdődött. A zsinati tárgyalások hónapokon át folytak. Menet közben - mint a II. Vatikánumon - szükséges volt módosítani az ügyrendi eljárást, mivel már januárban kiderült, hogy a roppant anyag, a terjedelmes beadványok, hozzászólások nehezítik az érdemi munkát. Külön bizottság koordinálta a módosításokat, szövegezte újra és újra a javaslatok alapján á határozati szövegeket. Ha tekintetbe vesszük a nyugtalanító külső körülményeket, amelyek nemcsak sürgetőleg, de egyenesen az elsietésnek lehetőségével is hatottak a zsinati munkára, továbbá, ha gondolunk a mi korunknál kezdetlegesebb technikai eszközök használatára, csak csodálattal állapíthatjuk meg, hogy rövid idő alatt, mekkora munkát végzett a zsinat. Négy nyilvános ülés volt, közöttük számos ún. kongregáció. A katolikus tanról, a püspökökről, a kis kátéról, Krisztus egyházáról tárgyaltak a 108
