Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FÓRUM - Liturgia és zene (Hozzászólások Domokos Péter Pál cikkéhez)
mánynak (az egyszerűséget a művészi tökéletességgel legtökéletesebben egyesítő, eleve egyszó- lamú kultúrának) könnyebb darabjaihoz kellene nyúlnunk. A gregorián „lefordítását” illetően többen nyilatkoztak az utóbbi években. Holott a vita lényegében eldőlt: a zenetörténeti kutatások igazolták, hogy a gregorián egy nyelvi határokat nem ismerő, fordításokat lépten-nyomon alkalmazó, bármilyen nyelvhez idomulni kész zenei kultúra megjelenési formája. A magyar népzenetörténet pedig dokumentálja, hogy népünk a magyarnyelvű gregorián dallamokat szeretettel befogadta, évszázadokon át énekelte, sőt ez lett alapja éppen legmagyarosabb (!) és legértékesebb népének-rétegének. (Az újabb nyelvi alkalmazásra Kodály is példát mutatott pedagógiai gyűjteményében!!!) Sajnálatos, hogy a tudomány ez irányú - s részben az elmúlt években gazdagított - eredményeivel egyházzenei tekintélyeink - külföldön sem! - ismerkedtek meg. - A részletekre itt sem térhetünk ki: mindenesetre, aki a gregoriánt egynek veszi az Edi- tio Vaticana dallamverzióival, nehezen látja meg az alkalmazás módját. Az is kétségtelen, hogy az alkalmazás tudományos jártasságot, elemző készséget, zeneszerzői biztonságot és jó ízlést kíván. (Mint a Miatyánk megjegyezhetetlen magyarja ellenpéldaként bizonyítja!) - Még egy félreértésről: sokan azt remélik, hogy a mágyar népdalok, balladák stb. kínálják azt a „tőzsgyöke- res” magyar dallamkincset, melyeket könnyen alkalmazhatunk liturgikus szövegekre. Meg kell mondani, hogy népzenénk nagy többsége kötött szótagszámú, strófikus anyag, s erőltetés nélkül a szabad ritmusú liturgikus szövegekre nem alkalmazható. A dallamokban rejlő motivika (inkább: formula-készlet) viszont nem valami ősmagyar találmány, hanem ugyanennek a nagy európai-ázsiai dallamstílusnak szülötte, melyet az ebből a szempontból is „convenientissimo tempore” megjelent christianizmus magáévá tett és liturgikussá formált. — S itt érünk a legdöntőbb ponthoz: ha azt akarjuk, hogy a zene valóban a szövegeket szólaltassa meg, akkor alkalmazkodnunk kell ezek ősi — s nagyon is modern! —, szabad formájához, a próza-ritmushoz, a gondolat szabad szárnyalását segítő, sajátosan biblikus alapozású énekstílushoz. Ezt nem lehet a rímes, szótagszámolós, ütemes zenei formák késői, XVI-XIX. századi kereteibe kényszeríteni. S ez emeli ki a c) Zsoltárének fontosságát. Ahogy a zsoltárimádság volt a keresztény imaélet alapja Krisztustól kezdve a századokon át (népünket is csak 50-100 éve szoktatta le róla saját papságai), úgy keresztény módra, imádkozva énekelni legjobban a zsoltárének által tanulhatunk meg újra. Míg ennek szellemében nem találunk rá, hogyan nőjjön ki a szövegből a dallam, nem remélhetünk nagyobb haladást. Szükség lenne egy jó zsoltárkönyvre, de addig is: legalább 8-10 (áldozás, offertórium alatt, hittanórán, lelkigyakorlatokon, bűnbánati ájtatósságokon stb.) alkalmazható zsoltárra. Ez lenne az első komoly eredménye a liturgikus megújulásnak -se minimum nem is igényelne túl hosszú várakozást. — Ehhez kapcsolódik a proprium-énekek kérdése. Az SzVU darabjainak liturgikus énekké számításával ezek lekerültek a napirendről. De tartósan megnyugtató e megoldás? senki sem állíthatja jóhiszeműen, hogy „Isten népe” olyan éneket kapott, mely megközelítően is egyenértékű az ősi (nagyrészt biblikus szövegű) szakaszokkal. A liturgikus megújulás előharcosai pl. gyakran sajnálkoztak azon, hogy míg a mise fenséges nyitányát, az Introitust a pap halkan imádkozza, a nép más - bármily szép, de másodrangú énekeket énekel. S míg kompromisszumaink során évről évre eggyel hátrább léptünk, mit nyertünk: a nép ugyanazt énekli, mint 50 évvel ezelőtt, s az Introitust — melyeket hajdan legalább a kiváló Goffine-ból ismert - ma már a pap sem gondolhatja át. Tartós lehet-e e megoldás? Ügy látjuk, 4-5 év komoly munkával itt is el lehetne legalább a szerény kezdetekig jutni. d) Üj kompozíciók létjogosultságát a hivatalos megnyilatkozások mindig is elismerték. De fel kell állítanunk velük szemben a X. Pius által megfogalmazott hármas követelményt (köztük a magasabbrendű művészi tökéletességét). Amellett a szerzőknek alaposan ismerniük kell korunk zenéjét („aggiornamento . . .”), Sztravinszkij, A. Webern stb. zenei nyelvét. Más kérdés, hogy a korszerűség összeegyeztethető-e a népéneklés igényével. A »épéneklésre alkalmas legmodernebb zene: a gregorián. Új kompozíciók - véleményünk szerint - inkább ennek bázisán fölépülő új -, de most már liturgikus szellemű - kórus-muzsika, valamint a kórus és a nép énekét kombináló alkotások terén adhatnak valóban korszerűt. 3. A munka szelleme. Minden olyan törekvésnek, mely tradícióra, értékek átadására törekszik, első tekintetét az átadandó értékekre kell vetnie. Az iskolai tanítás módszerei is alkalmazkodhatnak a tanulóhoz, de a megtanítandó igazságok nem alkalmazhatók hozzá! Vajon nem ez-e az alapbaj: hogy a liturgia sajátos igazságaihoz való belső kapcsolatunk ingott meg a pasz- torális szempont hamis értelmezése miatt? Holott a pasztoriális törekvéseknek a liturgia tartalmához kell igazodniuk, s ezek közvetítésével szolgálni „Isten népét”. (Mindez persze nemcsak zenei kérdés... fordítások??) A tudományos adatok segítségével, de főképpen a spirituális el- mélyültség által megragadott (Egyházunktól kapott, s magunkévá asszimilált) misztériumos igazságot akarja a pasztorális (s a maga nyelvén a zene is!) a szeretet jegyében kiárasztani! A tudományos-művészi, spirituális és pasztorális szempont egysége nélkül nem lehet maradandó a munkánk. S e három szempont nem osztható meg egy bizottságon belül: minden „bizottságnak”, minden tagjának önmagában kell egyesítenie. B. S. 102
