Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - MEDITÁCIÓ - Nagy Árpád: Az Ember védelmében
keresünk?! Ha tetteink félig idegenül jelennek meg előttünk - mert mindig elégedetlenek vagyunk önmagunkkal akkor hogyan bízhatnánk abban, hogy ezek a tettek hűséges követként képviselnek minket színed előtt a Te országodban?! Sokszoros próbálkozásaink közben ki az, aki befejezne minket?! Hol az a csúcs, ahol kiteljesedett emberségünket, befejezett önmagunkat megtalálhatnánk?! Jól tudjuk, hogy az élet és emberiét legfőbb törvénye: személyiségünk maradéktalan és teljes önátadása. És éppen ez legmélyebb gyötrelmünk forrása. Mert amikor neked ajánljuk magunkat, akkor nem ismerjük igazán azt, akit adunk; tökéletlennek érezzük azt, ahogyan adjuk; ismeretlen messzeségben van az, akinek adjuk magunkat és soha nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban elfogad és magáénak ismer bennünket. Ezért ne csodálkozz, Uram, ha az Ember - úgy mint a farizeus - belekapaszkodik szorosra fűzött imaszíjába, ha számontartja böjtjeit és ajándékait, ha ezer lépésben szabja meg szombati útját. Ne csodálkozz, Uram, ha kitalált emberi törvények és múló társadalmi konvenciók ketrecét fonja maga köré a Te nevedben, hogy legyen egy viskója, ahol még Veled szemben is biztonságban érzi magát. Ha tetteire úgy hivatkozik előtted, mint amulettjére a pogány, vagy mint csodás érmére a félénk keresztény. Ha a hivatali teendők és a kötelező imák elvégzésével pajzsot tart maga elé. Ne csodálkozz, Uram, ha ígéretedet ütőkártyaként szorongatja kezében, ha gondosan összekaparja érdemeit, ha szentségeid erejére hivatkozva menetrendszerű járatot tervez a Te országodba, a belépőjegyet hivalkodva mutatja fel előtted, sőt jogaival' is előhozakodik. Bár így menthetetlenül egy saját gyártmányú hazug világba kerül, téves mértékkel és arányokkal, féltve őrzött bál- ványaival és önmagával. Rokona lesz annak, aki a „hazugság atyja”, és már nem kell messze elmenni ezen az úton, hogy az ember helyén - úgy amint Te mondtad róluk - „letaposott sírokra” találjunk. - Mert így jár minden ember, aki az emberiét tragikusan nehéz kockázata helyett, Veled szemben, Uram, önmagát akarja megmenteni. Vedd figyelembe, Istenem, hogy szorult helyzetben van az ember. Tűnő léte miatt, belső elégtelensége, rejtett áttételek után, furcsa köntöst öltve jelentkezik számtalan változatban. Szorongásából, próbálkozásaiból, torz formák látnak napvilágot. Ezért saját biztonságunk keresése közben, kevesen hisszük azt, Uram, hogy Te nem a mi önismeretünk szerint látsz bennünket és nem tetteinkből illeszted össze azt a képet, amit rólunk szívedben hordasz. Te jól tudod, hogy mi mindig többek vagyunk, mint tetteink és önmagunkról támadt ihletett gondolataink is csak úgy tükrözik igazi valónkat, mint porban villanó üveg a nap fényét. Magad miatt teremtettél minket és ezért függetlenül önismeretünktől és tetteinktől, sikeres, vagy pusztuló életünktől, amikor teremtő igéddel megszólítottál, amikor személyünket magad elé állítottad, akkor isteni szereteted kimeríthetetlen előlegét biztosítottad számunkra. Hitelünket nem mi gyűjtöttük össze - azt Te őrződ személyed isteni kincstárában. Az Atya Benned - Egyszülött Fiúban - hívott életre minket. Atyasága felett „érzett öröme” túlcsordult a Szentháromság életkorén és valamiképpen „kifelé” is megismétlődött. Fiában vállalt Atyaságát titokzatosan éli újra a Fiára szabott teremtésben - a mi létünkben. Nem az űr végtelenségébe kihajított csillagok vagyunk, hanem úgy állunk égi Atyánkkal szemben, mint Te, Egyszülött Fiú. Amint az Atya Benned van és Te Őbenne, úgy mi is rajtad keresztül1 Övéi vagyunk. Ezért nem egy megfogalmazható „ok” áll mögöttünk, hanem Te magad Uram, mint létünknek személyes forrása. Emberi létünknek nem csupán értelme van - amit egy napon átláthatunk -, hanem létünknek Istene van. Nem úgy vagyunk benned, ahogyan önmagunkat birtokoljuk, mert Te állandóan 97
