Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 2. szám - TÁVLATOK - A modern exegézistől a kérügmáig

botránkoztassa. Nem, hanem maga is tanuljon előbb, hogy így helyes tudással támogatott hit­hez vezesse híveit. A helyes ismeretek soha nem lesznek a hit sírásói. A jobban feltárt tények, a mélyebben megismert igazság soha nem Isten ellen, hanem mindig mellette szól, felé vezet. 2. Minden kérügma alapja: a húsvéti öröm­hír. - Krisztus feltámadása nem „függeléke” az evangéliumoknak. Nem Jézus halála után történt, valamilyen különös, de jézus egész földi életétől elszakított esemény. Nem, hanem mindennek a középpontja. Ez fog össze múltat és jövendőt. Alapeseménye az egész emberi történésnek. A húsvéti örömhír hordozza kez­dettől fogva, alapozza meg máig is az egész keresztény kérügmát. Akkor is, ma is érvé­nyes: Ha Krisztus nem támad fel, hiábavaló egész prédikációnk (vö. i Kor 15, 14). Mit jelent mindez a mai exegézis kifejté­sében? - Mindenek előtt azt, hogy a feltá­madás nem csupán egy esemény a többi üdv­történeti esemény mellett. Nem csupán a li­turgikus naptár egy dátuma. Az egész ke­resztény kérügmában kezdettől fogva ez cseng vissza: Krisztus feltámadt! Természetesen nem szükséges, hogy minden egyes prédikáció csak erről szóljon, vagy mindig erről is szóljon. Mégis, át kell, hogy hassa az örömhír hirde­tését. Ahol a hallgatók újra és újra a hús­véti hit erejében távoznak el a szószék alól, ott biztos, hogy mindig az evangéliumot hir­detik. A kérügma csak akkor és addig él, ami­kor és ameddig abban az élő Krisztus, a Fel­támadott van jelen. Nem csak egy embertest­vér, a palesztinai vándor (aki természetesen azonos a Feltámadottal), nem csak egy kisded (aki természetesen ilyen is volt földi élete so­rán), nem csak a munkáskezű ács fia (mert — ahogy korában nyilvántartották — ez is volt), stb., hanem aki a földön járt, szenvedett, meg­halt, de - él. Itt él, velünk él! Nemcsak róla szól a keresztény kérügma, hanem ő szól ben­ne. A ma emberéhez is. Az élő, a feltámadott Krisztus hirdetése: ez a modern exegézis által, de az egyház örök­érvényű tanítása által is ajánlott biztos és eredményes útja a keresztény kérügmának. Kamphaus könyve végén újra figyelmeztet: az evangéliumok nem „az” evangélium. Krisz­tus örömhírét a „viva vox evangelii", a ke­resztény kérügma hivatott továbbadni. Élő és életet biztosító szavakkal, amilyenek Krisztus szavai voltak. Nem tabuként emlegetett „szent” beszéd (melynek jogán olykor ugyancsak nem „szent” dolgokat adnak elő), és nem is „sze­kularizált” beszéd. Nem oly beszéd, melyet egyes szertelen újítók szerint csak zenei alá­festéssel és cigarettafüst mellett lehet a mo­dern ember számára hirdetni - nem „evilági” beszéd, de ugyanakkor mégis a világ nyelvén, érthetően közölt beszéd. Formájában, „ruhájá­ban” változó, de mondanivalójában csak egyet hirdet: Krisztust, az üdvösség szerzőjét, a Fel- támadottat. A modern kérügma és a modern exegézis kart karba öltve járnak. De mindkettő csakis az ige hirdetőjének és meghallóinak lelkében válhatnak élő és életet biztosító valósággá. Belső őszinteséget követelnek a kérügma to- vábbadóitól és befogadóitól. Ez pedig nem „modern” követelmény. Mégis korszerűbb, ma nagyobb igényünk van rá, mint valaha. Csak ott, ahol ez érvényesül, lesz képes a modern exegézis segítségével a kérügma is megújulni. A felsorakoztatott elveket, megállapításokat idézett tanulmányában és könyvében Franz Kamphahaus számos gyakorlati példán is be­mutatja. Egyet a következőkben mi is ismer­tetünk. Jézus csodáinak hirdetése (Mt 9, 18-26 és Mk ;, 21-43 alapján). A jelen számunkban közölt tanulmányt (Tar- nay Bruno: A csoda - isteni jel?), az abban foglaltakat itt már feltételezzük. így már elő­vételezhetjük azt az alapszemléletet, mely tel­jességgel a bibliai tanításban gyökerezik. En­nek során azt is megállapíthatjuk, hogy Jézus csodái úgy állnak előttünk az evangéliumok­ban, ahogyan azokat a kortársak, a szemta­núk maguk látták. Nem „elvontan”, azaz ki­ragadva azokat Jézus egész megváltó életéből, működéséből. Az őskeresztény kérügma sem azt tekintette elsődleges feladatának, hogy el­mondja a „történeteket”, vagyis azt, hogy mi történt a múltban (ezt természetesen tudták, egyszerűen tudomásul vették), hanem arra ügyelt: mit jelent hitük számára az Isten ere­jét, csodás jeleit felmutató Jézus. Ma is erre kell elsősorban az ige hirdetőjének a hallga­tók figyelmét irányítania. A Mt g, iS—26 exegézise és kérügmája szer­vesen összetartoznak. Mindenek előtt arra kell ügyelnünk, hogy ugyanazt az eseményt Mt csak 9, Márk viszont 23 versben közli. Az összevetés igen tanulságos. A Mk j, 21-4) elmondja a vérfolyásos asszony meggyógyítását és Jairus leányának feltámasztását. A szövegrészleten jól megfigyelhető bizonyos szerkesztői készség, szinte azt mondhatnék „ügyesség”. Az első el­beszélés retardáló jellegű: az olvasó érdek­lődését, belső feszültségét egyre fokozza. Va­jon időben érkezik-e Jézus? Hiszen a kislány már haldoklik - s most útjában feltartóztat­ják. Azután, a döntő pillanatban, az evangé­lista tollán Jézus a hitről szól, arra buzdít. A keleti mágusok praktikáival ellentétben mintegy tudatos korrekciót alkalmaz: nem az ilyen vagy olyan külső tett, „ruhához érés” a fontos, ha­nem az gyógyul meg, az él, aki hisz. Ez cseng ki a „leányom, a hited meggyógyított” és a „ne félj, csak higgy” szavakból egyaránt. Gyógyítás és halott-támasztás: a hit, a Jézus­ba vetett hit jutalmazása. A Mt-perikópa nem másolta le egyszerűen a már előtte elkészített Mk szövegrészletet. Nem annyira „elbeszél”, mint inkább tanít. 93

Next

/
Oldalképek
Tartalom