Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Lantos-Kiss Antal: Szélsőséges progresszívek és konzervatívok a Zsinat után
lenállás az utolsó csepp vérig. A másik tábor harcosai: kémek, árulók, ellenségek. Az elméleti síkon mozgó csatározások gyakran a zűrzavar és összevisszaság benyomását keltik. Ennek leple alatt tragédiák is peregnek: világi hívek tízezrei mennek át megrázkódtatásokon, papi és szervezeti hivatások ezrei hullanak a süllyesztőbe. A svájci Das Zeichen Mariens folyóirat olvasórovatában egy nyugalmazott plébános panaszát olvashatjuk. „Nem gondoltam, hogy életem estéjén ilyen meghasonlás vár rám. Azt kell hallanom, hogy amit szüleimtől örököltem, s amit évtizedeken át magam is hirdettem, az új szemlélet és értelmezés szerint ma már tarthatatlan és taníthatatlan. Hiedelmek, mesék áldozatává lettem és most sírhatok elhibázott életem romjain[9], De vessük tekintetünket a Szikla felé. Mit mond VI. Pál pápa, akinek mindegyikünknél alaposabb tájékozottsága van mindenről? Megrendítő élmény számunkra, hogy Krisztus Urunk helytartója néha maga is sötétnek látja a helyzetet, panaszkodik, szenved és könnyezik. Féltő és bíráló megnyilatkozásai közül ez év januárjában egyik nyilvános kihallgatáson mondott szózatából idézünk: „A mai nemzedék egyenesen megmámorosodott az újítás és változtatás vágyától. Erőfeszítéssel és lelkesedéssel dolgozik a ,haladás érdekében, gyakran minden korlát nélkül: a múltat feledi, a hagyományokat abbahagyja, a szokásokat megszünteti. Azt hiszik, hogy a változtatás minden esetben szükséges, áldásos és felszabadító. Folyton a forradalomról beszélnek, minden téren támadás indul, jóllehet annak sem indoka, sem célja nem jogos. Újat! Újat! Mindent kérdésessé kell tenni, mindent válságba kell sodorni! őrület lesz úrrá rajtuk, mindent föl akarnak borítani, vakon bízva abban, hogy egy új rend és új világ fog kibontakozni." A pápa sok esetben kötelességnek tartja az újítást és változtatást, de eltíéli azokat, akik a megújulást a keresztény életének a világ szokásaihoz való idomításával, a protestáns hitújítás formáit és szellemét követve akarják megvalósítani, az egyéni, benső, lelki és erkölcsi megújulás teljes kikerülésével [10]. A hitvédők eszmélése és síkraszállása A helyzet elvadulását és az utóbbi években csaknem elviselhetetlenné vált rosszabbodását világszerte észrevették az Egyházuk jövőjét féltő katolikusok, ök sem nézték sokáig tétlenül a szemük láttára folyó „végkiárusítást”. Kifogásaiknak azonban alig tudtak hangot adni, mivel az eszmeterjesztés eszközeit, a sajtót, a könyvkiadást, a rádiót és televíziót a „haladók” szélsőséges csoportja foglalta le. Ez a hangos társaság száműzetésre ítélte azt, aki túlkapásaikat bírálni merte. Ha a hit tisztasága érdekében és az egyházfegyelmet, erkölcsöt lazító újítók ellen történetesen egy pap merészelt síkraszállni, azt felülről jövő büntetéssel elnémították. A zsinatot követő gátlástalan újítások veszélyét fölismerve, az első megdöbbenésből fölocsúdott férfiak és nők is szervezkedni kezdtek. Döpfner, Suenens és Alfrink bíbosok hazájában helyzetük folytán a papok csak névtelenül és háttérbe húzódva vettek részt a hagyomány- őrzők munkájában, viszont Svájcban, az Amerikai Egyesült Államokban és főként Franciaországban üldöztetést is vállalva előtérbe léptek a papok is és irányító szerepet visznek a mozgalomban. Hangoztatott alapelvük: „Római katolikusok akarunk maradni!” E hitvédők mintegy szervezeti szabályzatuknak tekintik az Amsterdamban megjelent „Isten Partizánjai” (Partizánén voor God) című füzetet, a pápához intézett nyílt leveleiket pedig a nagy nyilvánosság előtt vészkiáltásnak szánva, könyvalakban is megjelentették [11]. A következőkben a minden-áron-újítók és a hagyományőrzők összecsapásait s a küzdelmek nyomán adódott helyzetet elemezzük, a tradicionalistáknak kifejezetten hitvédelmi céllal indított és az új világvallás előhírnökeivel szembeszálló megmozdulásait tanulmányozzuk. Nem lesz szó tehát a régi liturgia, a latin nyelv, a gregorián 89
