Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - TÁVLATOK - A vallásgyakorlás szociológiája
kenységéről, a kedvezőtlen társadalmi viszonyokról beszéltek, ma inkább az egyháziak mulasztásai kerültek előtérbe, hibáik felsorolásán fáradoznak. Pedig, ha az ilyen bonyolult jelenséggel kapcsolatban csak egy okot említünk, magyarázatunk igazságtalanul egyoldalúvá válik. Ilyenkor jogosan lehet felvetni a kérdést: vajon az ilyen magyarázat alapjában véve nem inkább belső lelki konfliktusaink kivetítése? E gondolat és kérdés jogosságával behatóan foglalkozik M. Eliade: Le Sacré et le Profane. Paris, 1965. A nácik által 1945-ben kivégzett német protestáns teológus, D. Bonhoeffer élete vége felé hangoztatta, hogy a keresztények számára a normális társadalmi légkör, amelyben élniük kell, nem a vallásos, hanem az evilági (vö. Kretzschmar: Volkskirche im Umbruch. Berlin, 1967). A világ vallásnélküliségét alapvető állapotnak kell tekintenünk. Az ember ugyanis nem születik kereszténynek, hanem fáradságos önneveléssel lesz azzá. A világ a jelen üdvtörténeti rendben mindig megszentelésre váró világ marad. A vallás jövője A statisztikai adatok fejlődésirányát nézve, felvetődik a vallás elhalásának problémája. De vajon a történeti erők csak egy irányban hatnak-e? Nem kell-e a folyamatok dialektikus jellegére is gondolnunk? Utaltunk már rá, hogy a városiasodás ma már nemcsak a vallásgyakorlás csökkenését eredményezi, hanem ellenkező folyamatot is erősít. Arról sem feledkezhetünk el pl., hogy a kereszténység először a nagyvárosokban terjedt el, a „pogány” szó eredetileg „falusi embert” (paganus) jelentett. Ezért pl. a neves jezsuita, Brockmüller meggyőződéssel hangoztatja, hogy az ipari kultúra bizonyos értelemben jobb feltételeket teremt az igazi keresztény vallásosság számára, mint az agrárkultúra feudális rendje (vö. Vigília, 1965, 420-25). Kadlecova gondolatát idézzük, melyet ahhoz a megállapításhoz kapcsolt, hogy Csehszlovákiában a vallás az utóbbi 15 évben jelentős veszteségeket szenvedett. „Maga az a tény, hogy a vallás megszűnt ideológia lenni, amelyre a társadalom támaszkodik, továbbá, hogy kizárták a hatalmi szférából, nagyon sokat jelent. A vallás külső hatalma és mesterségesen fenntartott tekintélye összeomlott. Az a meggyőződés is szétfoszlott, hogy az ember méltósága és tisztessége megkívánja a valamilyen egyházhoz való tartozást, s hogy a vasárnapi istentiszteletről való távolmaradás társadalmi bűn. Mindez azonban csak látszólag érinti a vallást, mivel az foszlott szét, ami vallásként mutatkozott, de valójában nem maga a tulajdonképpeni vallás volt. A tisztulás valójában jót tett a vallásnak” (vö. Űj Ember, 1968. ápr. 28). Schillebeeckx megállapítása szerint csakis egy formalisztikus-polgári (nálunk inkább talán paraszti) vallásosság elhalásáról beszélhetünk (Teológia, 1968, 38). Ennek helyébe lép az öntudatos személyi állásfoglaláson alapuló vallásosság. Aki csak egy kicsit is kapcsolatban van a mai vallásos élettel, annak feltétlenül találkoznia kellett ezzel az „új” típussal. Hogy ezeknek száma kevés és kevés is lesz, azt már az ószövetségi próféták is emlegették. Már Ámosztól kezdve szólnak arról a szent maradékról, szent sarjról, amely Isten kezében elég lesz a hit fenntartására és újból való felvirágoztatására. Modernebb kifejezéssel élve: a keresztények sorsa ma diaspora-helyzet, azaz világszerte kisebbségben vannak egy közömbösellenséges környezettel. Az elmondottakhoz egy-két gyakorlati gondolatot szeretnénk még fűzni: 1. A jelenlegi társadalmi változásokat élesen figyelő lyoni Babin nyomán megállapítható, hogy nemcsak a nagy nehézségeket kell az igehirdetésben (katekézis- ben) észrevennünk, hanem a nagy lehetőségekre is fel kell figyelnünk. A hit nem békés birtoklás, hanem azt mindennap át kell élnünk, újra birtokba kell vennünk, mint Isten adományát. És nem tudjuk továbbadni, ha nem fedezzük fel értékét az Isten iránti szeretetben és az egyházhoz 49
