Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rosta Ferenc: Isten népe
remtetett, „Ö előbb van mindennél, s minden benne áll fönn” - írja [34]. A Római levélben pedig azt állítja a pogányokról, hogy „ami. . . Istenről megismerhető, az világos előttünk, mert Isten nyilvánvalóvá tette számukra. . . Hiszen ... a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” [35]. Az etikai vallások alapját képező emberi lelkiismeretről is azt állítja a Római levél, hogy annak szavában Isten rendelkezik: „Fölismerték ugyanis - az ocsmány bűnöket elkövető pogányok - Isten rendelkezését, hogy aki ilyesmit tesz, méltó a halálra.. .” [36]. A szoteriológiai vallások alaphangja is bele-belecsendül a szentpáli teológia zengő akkordjaiba. Saját emberi gyarlóságai láttán így kiált fel: „Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg a halálra szánt testtől?” [37] Még a lelketlen természetben is a megváltás után való vágyakozást látja: „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja . . . megmarad az a reménye, hogy a múlandóság szolgai állapotából felszabadul Isten fiainak dicsőséges szabadságára” [38]. Vagy utaljunk Szent Pálnak nagy harcára azért, hogy a pogányból lett keresztényeket ne kényszerítsék „zsidózás”-ra? E harc mögött is az a meggyőződés áll, hogy a pogányságban is lehetnek olyan komoly vallási értékek, melyek szükséges és elégséges előkészületet jelentenek a kereszténység felvételéhez. Más szóval: nemcsak az ószövetség választott népe van szerves összefüggésben Isten végleges (eschatológikus), újszövetségi népével, hanem Isten „pogány népei” is, ha szabad ezt a szokatlan kifejezést használni. Természetes, hogy a pogány vallások nyújtotta alap sokkal szegényesebb, mint az, amit Isten az ószövetségi kinyilatkoztatott vallásban külön gonddal kiépített, de kétségtelenül létezik ez is. Ez pedig annyit jelent, hogy az ószövetségi néphez hasonlóan e pogány vallások követői is hozzátartoznak valami módon, ha nagyon szerény értelemben is, Isten népéhez. Ez a szentpáli teológia élénk folytatásra talált az alexandriai iskolában, mely igyekezett „a görög filozófiának és pogány vallásnak... krisztusi értelmezést adni: ezek - az ószövetséghez hasonlóan - Krisztusra előkészítő nevelők, praeparatio evan- gelica” [39]. A probléma újból akuttá vált, mikor a nagy földrajzi felfedezések nyomán a pogány vallásokkal való nagyarányú érintkezés újból felvetette a kérdést: gyökerestől kiirtandók-e, avagy pozitív értékeiket meglehet-e „keresztelni”, azaz át lehet-e menteni a kereszténységbe. Ez utóbbi, szentpáli-alexandriai, megoldást választotta a híres kínai hithirdető, Matteo Ricci, ki többek között átvette Isten legfontosabb kínai nevét, a „Menny Urá”-nak nevezte őt és „nem új Istent hirdetett, mintha Kína eddig istentelen lett volna, hanem erről a Menny Uráról, kit Kína ősidők óta tisztelt”, hirdette az egy igaz Istenről szóló tanítást. Eredmény: „1692-ben államilag elismert vallás lett a kereszténység, melyhez bárki csatlakozhatott. Nyitva állt az út Kína átfogó misz- szionálásához. Páratlan tragédia, hogy ezt az utat elzárta a „ritusvita” - mely tudvalevőleg megtiltotta a jezsuiták alkalmazkodó módszerét. Ez a Kína-misszió végét jelentette, a kereszténység újból a külföldiek vallása lett” [40]. Kár, hogy így történt. S azért történt így, mert akik a döntést hozták, amellett, hogy a hit tisztaságát féltették, nem látták meg Isten népének - talán nagyon is elmosódott - arcvonásait a kínai lélekben, és először európaivá akarták tenni, hogy keresztény lehessen, ami nem ment és felesleges igyekezet volt, akárcsak az első pogány missziók idején a mindenkit előbb zsidóvá tenni akaró, pálellenes zelótáké. Napjainkban J. Daniélou hívta fel rá ismételten a figyelmet [41], hogy Ádámmal és Noéval is kötött szövetséget az Isten, jóval megelőzve Ábrahám meghívását és a választott néppel kötött szövetséget. Szerinte a Noéval kötött szövetségre utal Sz. Pál is lisztrai beszédében, mikor kijeleni, hogy Isten „az előző korszakban megengedte, 40
