Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rosta Ferenc: Isten népe
alapelvét: „Azt kérdezem tehát: Vajon Isten elvetette népét? Szó sincs róla! Hisz én is izraelita vagyok, Ábrahám véréből, Benjamin törzséből. Isten nem vetette el népét, melyet öröktől fogva kiválasztott” [21]. Más szóval ez annyit jelent, hogy a zsidóság továbbra is hivatalos, sőt elsősorban hivatalos Isten messiási népébe: „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” [22]. Az atyáknak adott ígéret tehát továbbra is, ma is érvényes. Olyannyira érvényes, hogy Sz. Pál prófétai látomása szerint eljön a nap, amikor Izrael újból, egészen Isten népe lesz: „Nem szeretném, testvérek, hogy tájékozatlanok maradjatok e titok dolgában ... a vakság csak részben veri Izraelt, míg a pogá- nyok teljes számban meg nem térnek. Akkor majd egész Izrael üdvözül.. .” [23]. A kérdésre tehát, hogy hozzátartozik-e Isten új népéhez a mai zsidóság, csak azt válaszolhatjuk, hogy a jóhiszemű zsidóság bizonyos értelemben igenis hozzátartozik Isten népéhez. És hogyan értsük ezt? Ez a hozzátartozás nem teljesértelmű, de valóságos. Mint mondottuk, a kereszténység nem légüres térbe épült, hanem az ószövetségre. Az Úr Jézus, saját szava szerint, nem lerombolni jött a törvényt, hanem teljessé tenni. Ha mármost a Krisztus utáni zsidóság őszinte hittel — és nyilván nem Isten kegyelme nélkül - tartja ezt a befejezetlen, de Istentől származó törvényt, ennyiben egy úton, vagy legalábbis párhuzamos úton jár Isten népével. Útja az örök élet irányába vezet, nemcsak azért, mert őszinte hitte], jó lelkiismerettel teszi azt, amit tesz (szubjektív jó), hanem azért is, mert jó az, amit tesz (objektív jó). Kár, hogy az objektív jónak csak egy része. Maguk a nevesebb mai zsidó teológusok (Martin Buber, Schalom Ben Chorim) álllítanak ilyeneket: „Mi elfogadjuk Jézus hitét, Jézus a mi nagy testvérünk a hitben, de nem fogadjuk el a hitet Jézusban .. . Jézus hite egyesít, a Jézusban való hit elválaszt bennünket...” [24]. Nagy párhuzam és nagy ellentét zsidóság és kereszténység között - ez ennek a pár mondatnak a mérlege. De még az ellentétben is ott izzik egy közös, vagy legalábbis párhuzamos, nagy érték: a reménység. A zsidók várják az Országot és az Eljövendőt, de a keresztények is várják Jézust, hogy eljön ismét, és az a reménységük, hogy akkor majd beteljesedik az Ország és „Isten lesz minden mindenben” [25]. A zsidók az Ismeretlent várják, mi Azt, akit ismerünk, de a kettő egy. Ezt egész Izrael be fogja egyszer látni, s csak akkor jön el Az, aki közös Üdvözítőnk lesz, mert „akkor majd - Sz. Pál idézett szavai szerint - egész Iztael üdvözül”, azaz újból és egészen Isten népe lesz velünk együtt. Röviden összefoglalva talán elég ennyit mondani a teológia nevében Isten népének és a Krisztus utáni zsidóságnak viszonyáról. A Zsinat lényegében ugyanezt tanítja [26]. E világos teológiai alapon álló keresztény számára magától értetődik, hogy zsidó felebarátaival szemben is kötelezi a törvény, melyet Jézus főparancsnak nevezett: „Szeresd felebarátodat”. Annál is inkább, mert, mint azt egy keresztény-zsidó bizottság az ún. Schwalbachi Tézisekben közös meggyőződésként leszegezte: „10. A keresztény idők zsidói is Isten ígéretében maradnak; Isten üdvözítő szándéka nem ismeri egy népnek végleges elvetését ezen a világon. Ezért... senki sem tekintheti magát jézus Krisztus követőjének, hacsak nem követi öt népéhez való szeretetében is” [27]. Ezt a lelkületet tárta ország-világ elé XXIII. János pápánk, aki egy zsidó küldöttséget ezekkel a páratlanul kedves, megdöbbentő szavakkal fogadott: „Én József vagyok, a ti testvéretek” [28]. A pápának ezek a szavai nagy szemléletességgel és tömörséggel foglalják össze a keresztény ember helyes magatartását a kánaáni szegénységben visszamaradt zsidó testvérekkel szemben, mialatt mi Isten megváltott népének teljesjogú tagjaiként a 37
