Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - FIGYELŐ - Miklós Dezső: Az Ökumenikus Direktórium
AZ ÖKUMENIKUS DIREKTORIUM A Keresztény Egység Titkársága 1967. május 14-én adta ki a II. Vatikáni Zsinat ökumenikus Határozatának gyakorlati utasítását ökumenikus Direktórium néven. Célja az, hogy egységes gyakorlatot alakítson ki olyan kérdésekben, amelyek természetüknél fogva kényesek és megfelelő okosságot követelnek. Különben fennáll a veszély, hogy az egységmozgalom szenved kárt vagy a híveket elfogja a hamis irenizmus, illetőleg a közömbösség kísértése. Az ökumenikus mozgalom azzal a megújulással kezdődik, amellyel az Egyház teljesebben és tökéletesebben juttatja kifejezésre a Krisztustól neki juttatott igazságot és szentséget. A megújulásban minden hivő elsősorban azáltal vesz részt, hogy keresztény életével tanúságot tesz Isten és a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus mellett (1-2). A rendelkezés általános része ajánlja, hogy egy vagy több egyházmegye állítson fel Egyházmegyéi Bizottságot, a püspöki konferenciák pedig külön-külön vagy közösen létesítsenek püspöki Területi Bizottságot. Ezeknek a szerveknek az a feladatuk, hogy érvényre juttassák a zsinat idevágó rendelkezéseit, a katolikusok és más keresztény közösségek között mozdítsák elő a lelki kapcsolatot, a megértést, szeretetet, egymás megbecsülését. Gondoskodjanak a megfelelő dialógus megszervezéséről, irányításáról, szorgalmazzák a keresztény tanúságtételt és az együttmködést olyan területeken, mint a nevelés ügye, az erkölcsi és társadalmi élet, az emberi személy tisztelete, a tudomány és művészet ápolása, s végül gondoskodjanak szakemberek kijelöléséről, illetőleg kiképzéséről (3-8). Az első speciális fejezet a keresztségről szól (9-20). Az alapelv az, hogy a keresztség szükséges az üdvösségre és hogy csak egyszer szolgáltatható ki. Az Egyház tudja, hogy többféle szálon van összekötve azokkal, „akiket megkeresztelt voltuk miatt a keresztény név ékesít, bár nem vallják a teljes hitet és a Péter utódjával való közösséget sem ápolják” (Lumen Gent. 15). Ebből következik, hogy a keresztség az egység szentségi köteléke, sőt minden keresztény között a közösségi kapcsolat alapja. E megfontolás alapján a Katolikus Egyház igyekszik elkerülni minden nehézséget, amely bármelyik kereszténynek az Egyházba való visszatérésénél a keresztségére vonatkozóan felmerül (11). Az elkülönült keleti testvéreknél nem férhet szó a keresztség érvényességéhez. Ott csak a kiszolgáltatás tényét kell megállapítani. A többi keresztények keresztségénél megjegyzi a Direktórium, hogy a matéria és forma tekintetében érvényes minden keresztség, amit alámerítéssel, leöntéssel vagy meghintéssel végeztek és a szentháromsági formát használták. A kiszolgáltató elégtelen hite nem befolyásolja az érvényességet, kell azonban, hogy az a szándék vezesse, amit a keresztények cselekszenek a szentség kiszolgáltatásánál (13). Tehát ahol nem merül fel kétség az érvényességgel kapcsolatban, ott nincs szükség a feltételes megismétlésre. Ahol komoly kétség jelentkezik, azt az illetékesnek behatóan meg kell magyarázni és a szentséget privát formában kiszolgáltatni. Ajánlatos az is, hogy a bizottságok a dialógus keretében alaposan tárgyalják meg a keresztség érvényességével kapcsolatos kérdéseket. A visszavételnél különbséget kell tenni azok között, akik az Egyházban születtek és hitüket tudatosan megtagadták, azok között, akik más keresztény közösségben születtek és nyerték el a keresztséget. Ezek az utóbbiak nem okolhatók az elkülönülés miatt, s nem is kell őket az exkommunikádó alól feloldozni, hanem a hitvallás letételével az Egyház teljes tagjai lesznek (19). Lelki kapcsolat és közös imák a keresztények között (21-38). A Direktórium az ökumenikus mozgalom lelkének tekinti a szívbeli megtérést, az életszentséget és a keresztények egységéért mondott magán és nyilvános könyörgéseket. A lényeg az, hogy a keresztények mind az imádságban, mint az eukarisztia ünneplésében, sőt a mindennapi életben is szem előtt tartsák az egység szándékát. Az egységért való könyörgéseket alkalmas időben kell tartani, pl. a január 18-25. közötti szokásos imahéten, Krisztus mennybemenetele és pünkösd közötti napokon, hogy a Szentlélek ereje erősítse a közösséget; továbbá az Epifánia körüli napokon, amikor Krisztusnak a világban való megnyilatkozását ünnepeljük; az egység szentségének alapításáról és Krisztus főpapi imájáról, vagy nagypénteken és a kereszt felmagasz- talásának ünnepén, húsvétkor, amikor az összes keresztények az Ür feltámadásának örömében találkoznak, s minden olyan esemény alkalmával, amelyet az ökumenikus törekvés hozott létre (22). Mivel az eukarisztia „az Egyház egységét jelzi és létre is hozza” (ÖD 2), ajánlatos a hívők könyörgését az egységért a szentmisébe beleszőni (24). Az egység érdekében nem elég csupán a testvéri szeretetet gyakorolni, hanem a közös lelki kincsekben kölcsönösen segíteni kell egymást. Az ilyen lelki javak hasznosításában a következőkre kell ügyelni: Törekedni kell bizonyos törvényes kölcsönösségre, amit elsősorban a vallási vezetők dialógusa állapíthat meg. Ahol viszont az ökumenikus mozgalom még nem erősödött meg és a kibékülési vágy sem jelentkezik elég élénken, ott a helyi ordinárius vagy a püspöki konferencia keresse a sajátos utat anélkül, hogy közömbösséget idézne elő a hívek lelkében (28). A Direktórium megkülönbözteti a közösen végzett imákat a hivatalos istentiszteletbe való bekapcsolódástól (communicatio in sacris). Közös imákat lehet végezni minden rendkívüli alkalommal, pl. a világ békéjéért, a szociális igazságosság és a kölcsönös szeretet előmozdí262
