Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Tomka Ferenc: Az egyház mindig elkésett?
hatalmának korlátozására. Ez a sikertelenség szülte meg a felismerést, hogy a kereszténységnek, ha megoldásra akar jutni, végülis az egész társadalmi kérdésben állást kell foglalnia, ítéletet kell alkotni az államról is, mely idáig engedte fajulni a helyzetet. Ekkor mondják ki, hogy az állam kötelessége gátat vetni a korlátlan gazdasági versenynek; az államnak kötelessége gondoskodni a személy - a munkás - emberi jogairól; az államnak kell gondoskodni a társadalom és gazdaság egyensúlyáról.^ Az állam szerepének felismerését a történelmi helyzet késleltette ily sokáig. A XVII-XIX. században ui. Egyház és állam közt éles ellentét alakult ki. „Mit is várhatott volna a keresztény társadalmi reform az államtól, a rendőrállamról szerzett tapasztalatok után”, mely az ember és a vallás jogait egyaránt megnyirbálta - írja Messner e kérdéshez szólva [22]. A társadalmi kérdéshez való viszony tehát lényegileg más a XIX. század második felében, mint akár néhány évtizede. A fejlődés három mozzanatát megfigyelhetjük magánál Kettelernél is: Eleinte csak a felebaráti szeretet gyakorlását, a keresztény lelkűiét mélyítését sürgeti. Később az „önsegély” gondolat hirdetője, ti. hogy a munkásság saját összefogásával, saját erejéből álljon ellen a tőke hatalmának. Csak ezen elképzelések elégtelenségének belátása után jut el a végső gondolatra: hogy a társadalom és gazdaság újjárendezése, az egyensúly fenntartása az állam feladata. - Jellemző, hogy XIII. Leó a ,,Quod Apostolid Muneris” körlevélben (1878) még az első szemléleti fokon áll — szeretetgyakorlás által megoldhatónak véli a társadalmi kérdést; a Rerum Novarum viszont már világosan állítja, hogy a probléma megoldása nem csupán a felebaráti szeretet feladata, hanem a gazdaságpolitikáé, az államé. A „társadalmi reform” gondolat térhódítása — A gyarmatosítás kérdése A döntő fordulat akkor következett be, amikor uralkodóvá vált a vélemény, hogy az eddig lelki síkon hirdetett tanok társadalmi következményeit is le kell vonni. Ennek következetes, minden téren való keresztülviteléhez azonban időre volt szükség. XIII. Leó idejében természetszerű volt, hogy elsősorban a munkáskérdéssel foglalkoztak. Más területek felé csak később fordult az érdeklődés, párhuzamban azzal, ahogyan az emberiség és a kereszténység szociális érzéke fejlődött. Számtalan példán lehetne ezt szemléltetni, most csupán egyet lássunk: a gyarmatosítás kérdését. - XIII. Leo még helyesli a gyarmatosítást. Természetesen nem a gyarmatosítók általi elnyomást igenli, hanem azt, hogy kultúrát és felemelkedést vigyenek az elmaradott népeknek a gyarmatosítás által. A keresztény társadalom- tudomány fejlődésével és elmélyülésével ez a szemlélet is tarthatatlanná vált. Az önállóság és a kölcsönös segítés — a szolidaritás és szubszidiaritás - elvek érvényesek itt is, ezek pedig szöges ellentétben állnak a gyarmatosítás gondolatával, mint erre már XII. Pius rámutatott [25], a „Mater et Magistra” óta pedig ez a pápai megnyilatkozások természetesnek vett elve. A gyarmatok megítélésében is megtaláljuk az imént jelzett háromlépcsős fejlődést a keresztény társadalomszemléletben, csupán jó néhány évtizedes eltolódással. Ti. korábban megelégedtek e téren is az „irgalmasság cselekedeteinek” gyakorlásával, bár e tevékenység - a kórházak, iskolák -, felmérhetetlenül sokat jelentett az elmaradott népek nagykorúvá válásában. Fejlődés volt az „önállóságra segítés” gondolata, ti. segítségadás abból a célból, hogy a fejlődő népek saját lábukra áll hassanak. - A keresztény szemlélet az „Egyház a mai világban” című zsinati rendelkezésben és a „Populorum Progressio” enciklikában éri e téren a megoldást: ezekben van követke21
