Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
TÁVLATOK KRÍZISJELENSÉGEK AZ EGYHÁZBAN? Történelmi-tátfsadailmi háttér Kari Alexander von Müller, hosszú évtizedeken át a müncheni egyetemen a történelem professzora, így vezeti be ,,Aus den Gärten der Vergangenheit” címen közzétett emlékezéseit: „Mi idősebbek, sem tudunk szabadulni a szomorkás érzéstől, hogy manapság már senki - aki nem élt 1914 előtt - nem tudhatja, mily szép is lehet a világ!” - Von Müllernek memoárjai 1951-ben jelentek meg s emberileg teljességgel érthető, hogy nagy nosztalgiával gondol ifjúságának idejére, a polgári jólét, a feltörekvő tudományok, a humanitás viszonylag zavartalan korára, a 19. századra. Arra az időszakra, mely valójában nem 1899-ben, hanem a sarajevói pisztolylövéskor, 1914-ben ért véget. Véres és erőszakos vég volt ez, akárcsak a kezdet: 1789. Forradalmi kiindulás és forradalom felé mutató befejezés. A XIX. század kezdeténél az Európán átfutó forradalmak állnak határkőként. Ma már világosan látja a jeles történész, Georg Schwaiger: számunkra valójában az új korszakot indító forradalmakkal kezdődik az „újkor”, a változásoknak ma még minden bizonnyal le nem zárult, a holnap fölé mutató szakasza (Hochland, 1959- 97-ii2). E közel két évszázada elindult forradalmi korszak mindjárt kezdetén számos „hagyományos” hatalmasság - intézmények és személyek - ellen fordult. A tradícióval szemeszálló forradalom - történeti-társadalmi perspektívában - minden bizonnyal még holnapot is meghatározó „forradalmi hagyománnyá” fejlődött. Ma már közhelyként hangzik, hogy a 19. század régi népeit és nemzetek az új eredmények (tudományok fejlődése, gépek, iparosodás) nyomán feltámadó s mind élesebben megfogalmazott „szociális kérdés” valóban „foradalmi átállásra” vezette. Az eseményeket ismerjük, sőt folyamatosan átéljük azokat. S ha e történeti-társadalmi visszapillantás és körültekintés során egyházunk életére gondolunk, az elmúlt, válóban világformáló eseményekben nem csupán plasztikus hátteret, hanem konkrét életformáló tényeket és tényezőket kell felismernünk. E nagyon reális „háttér” nélkül a mának egyháza aligha volna megközelíthető, érthető. Hiszen egyházunk életébe sem a múltban ,sem a jelenben nem lehet mintegy „kikapcsolni” azokat az emberi-szociális realitásokat, amelyek nélkül semmiféle közösségi élet el nem képzelhető. S ha erre gondolunk, mindjárt érthetőbbé válik azoknak álláspontja is, akik a nagy forradalmi változásokat követő, mintegy két évszázados időszakban az egyházban szinte képtelenek voltak mást, mint a „re- ákció” képviselőjét felfedezni. Azt a tényezőt, mely a tudományos kutatásnak, a politikai és szociális fejlődésnek egyaránt fékezője. Az egyházban csakis azt az evilági tekintélyt tudták meglátni, amely - épp „isteni tekintélyére” hivatkozva - korlátozza a szabad fejlődést s az emberi szabadságot. S e kritikaként, sőt vádként oly gyakran elhangzó megállapítás - a tárgyilagos vizsgálódás erről győz meg - nem is volt mindig alaptalan és jogtalan. Hogy csak a kezdetre, az „új kor” kezdetére utaljunk: 1799-ben Velencében megjelenik egy könyv. Címe: 11 trionfo della Santa Sede e della Chiesa contro gli as- salti dei Novatori. A Szentszéknek e „triuimfusában” újra élednek a középkori álmok: az egyházi szuverén monarchiának és a mindenben tévedhetetlen pápának képe. A könyv szerzője minden „újí240
