Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Bencze L. Anzelm: A keresztény ünneplés
„ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság” nem fér össze Isten országával. Ott „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség” veszi át az uralmat [15]. Az első pünkösdön, az egyházi közösség megalakulásaikor, mindenki a saját nyelvén hallotta az egy nyelven hirdetett örömhírt [16]. Ezzel a „szimultán fordítással” a bábeli történetnek épp az ellenkezője ment végbe [17], hogy mintegy jelezze egy új, megváltozott világ kezdetét. Ugyanígy minden ünnepen a kibékülésben, megértésben és egységben az Istentől és embertárstól való elfordulás — „bűnbeesés és testvérgyilkosság” [18] - helyett az emberi történelemnek egy másik vonala érvényesül, hogy jelet, reményt adjon: ez fog győzni egykor. A bűn ugyanis nemcsak Istennel való szakítás, hanem az embertárssal is. A bűnbocsánat és a kegyelem állapota pedig kibékülés az Istennel, visszafordulás hozzá. Amikor ünnepiünk, ugyanezt tesszük embertársainkkal szemben: kibékülünk velük, újra felvesszük a kapcsolatot, visszafogadjuk egymást egymás „kegyeibe”. Márpedig ez a fajta „kegyelmi állapot” feltétele az Istennel való kibékülésnek, a tőle kapott valódi kegyelmi állapotnak: „Ha megbocsátjátok az embereknek, hogy vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsát. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket” [19]. Az ünneplés tehát ezért is magában hordja a végső és teljes kibékülés zálogát Isten és az emberiség, ember és ember között. Az ünnepi asztal jelentősége Az ünneplő közösség az asztalnál találkozik: az oltár, a család és a barátok asztalánál. Jézus gyakran hasonlítja Isten országát lakomához [20]. Mindegyik fajta földi asztal előképe annak az örök lakomának, amelyet az Atya készít Fiának és gyermekeinek. Akárcsak Isten országa, egyik asztal sem csupán „eszem-iszom, hanem béke és öröm a Szentiélekben” [21], Ezért az asztaltársaság öröme és boldogsága mindig eszébe juttatja a kereszténynek Jézus költői felkiáltását: „Boldog, aki asztalhoz ülhet Isten országában” [22]. Az oltár asztala Az Eukarisztiának is van előkép jellege. Jézus maga összekapcsolja az utolsó vacsorát és az Isten országának lakomáját: „Nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg majd újat nem iszom Isten országában” [23]. Mivel azonban az a Krisztus van jelen az Eúkarisztiában, aki már annak az országnak, dicsőségnek, ünneplésnek részese, amelyet mi még csak várunk - és vele együtt jelen van az az ország és ünneplés is -, már nem is beszélhetünk előképről, hanem jelenlévő valóságról. Ezért a legnagyobb ünneplés az eukarisztia, hiszen ebben a vonatkozásban nemcsak megközelíti, de el is éri az eszkatologikus ünnepet. Az eukarisztikus ünnepléshez is lényegileg hozzátartozik a közösségi szempont. Pál apostol figyelmeztetésének ezt az oldalát eléggé elhanyagolják a keresztények. Az is „méltatlanul eszik a kenyérből, és méltatlanul iszik a kehelyből” [24], aki, mielőtt az oltár asztalához megy, nem bekül ki embertársával: „Mikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket” [25], és „ha ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb embertársaddal, aztán jöjj vissza, és ajánld föl ajándékodat” [26]. A családi asztal az oltár asztalának „meghosszabbítása”. Jóllehet az eukarlsztiá- hoz képest a valódi jelenlét itt ismét jellé, utalássá halványul - tehát „minőségi” különbség van a kettő között -, nem szabadna olyan nagy törésnek lenni közöttük, 216
