Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (A lektorok felkészülése - Kálvin ökumenikus szemléletben - A "gyóntatószék")
„Nekünk tehát azon kell lennünk, hogy erőt ne vegyen rajtunk is az általános gyűlölet minden állítással szemben, ami aztán a legtöbb egyszerű embert arra viszi, hogy átkozza és gyűlölje az emberiséget. Mivel ui. elővigyázatlanul hiszékenyek, befonják őket azok, akiket jóknak gondoltak. Mire aztán . . . mindenkire gyanakszanak, és mint gazemberektől tartózkodnak azoktól is, akiket pedig nyugodtan tarthattak volna jóknak. - Ügyeljünk tehát arra, hogy minden dologról két oldal felől lehet tárgyalni. Meg aztán arra is, hogy egyrészt az igazság gyakran homályos, másrészt a ravaszság annyira csodálatba ejthet minket, hogy bőbeszédűsége magára öltheti az elismert bizonyíték hitelét. Mérlegeljük ezért lehetőség szerint alaposan az egyes dolgokat, hogy megdicsérhessük az elmés szónoki fogásokat, de még inkább avégett, hogy kiválaszthassuk, elismerhessük és elfogadhassuk azt, ami igaz” (XIV. r. 6-7.). íme, elődeink a hitben már 17 évszázaddal előttünk tudták, hogy a teljes igazságot egyetlen ember sem „bérelheti”, nem lehet az senkinek sem a szellemi monopóliuma. Magától értetődően nem azért, mert nincs abszolút igazság, hanem azért, mert nincs abszolút ember. Az „Octavius” szerzője ezeket a szempontokat nemcsak hangoztatja, hanem vitairatában mindjárt gyakorlatilag érvényesíti is. A pogány Caecilius első érvelésére, amely mindennemű vallás ellen irányul, mert szerinte a világon a vak végzet uralkodik, Octavius azzal válaszol, hogy a teremtő Isten létezését a világrendből, a pogány költők és bölcselők műveiből bizonyítja. A XIX. fejezetben sorra veszi a különféle bölcseleti iskolák és irányzatok nézeteit. Végül Plátóval kapcsolatban megállapítja: „Ez majdnem ugyanaz, mint amit mi vallunk”. A következő fejezet elején pedig összefoglalóan így ír: „Előadtam csaknem valamennyi híresebb bölcselő véleményét: bár sokféle névvel, de egyazon Istent illették, úgyhogy akárki azt gondolhatná, hogy vagy a mostani keresztények filozófusok, vagy pedig TEOLÓGIAI JEGYZETEK A LEKTOROK FELKÉSZÜLÉSE. Sokat em- legetett dolog, hogy a liturgikus megújulás célja az egész nép „teljes, tudatos és cselekvő részvétele” a liturgiában (Lit. Konst. 14. art.), vagyis hogy a „hivők eljussanak a belső és külső tevékeny részvételhez” (19. art.). A népnyelv bevezetésének is ez a célja. A belső részvétel feltétele és eszköze a külső tevékeny részvétel: közös imádság, ének és cselekmények. Különösen nagy jelentősége van a liturgiában elhangzó szavaknak. Éppen azért azt kell mondanunk, nagy a felelőssége nemcsak a liturgiát vezető papnak, hanem mindenkia filozófusok voltak már akkoriban keresztények” (XX. r. 1.). Egyébként Károsi Sándor magyar piarista feldolgozta ezt a sok idézetet és utalást abban a latin nyelvű értekezésében, amelynek a címe (magyarra fordítva): „Milyen nem keresztény író műveit használta fel Minucius Felix Octaviusának szerkesztésében” (Budapest, 1905). Értekezését a Minucius Felix- szel foglalkozó nemzetközi szakirodalom ma is számon tartja. Érdemes idézni ennek az értekezésnek befejező megállapítását: „Octavius című műve megírásához, amelyet „arany könyvecskének” hívnak, Minucius Felix „olyan fokban felhasználta a régi írók műveit, hogy Szent Jeromos joggal kérdezhette: „Volt-e pogány írásmű, amit ne érintett volna?” (Ep. 70, 5)” (I. m. 87. o.). A keresztény ókor egyik legjelesebb hitvédő- je tehát egyben a párbeszédnek ma is időszerű úttörője. Eszerint nemcsak a liturgia megújhodása, hanem a dialógusnak, a párbeszédnek a felvétele is másvallású, sőt vallás nélküli emberekkel olyan vívmánya korunk egyházi életének, amely nem abszolút újdonság: mint az „Octavius” is bizonyítja, volt már egyszer Egyházunk életében létjogosultsága! Ha tehát meglepett is sokakat, és zavarba ejtett másokat, a priori senki sem vetheti el. Hiszen az igazság és a szeretet Szentlelke nyilatkozik meg a tradícióban is, meg az ünnepélyes és egyszerűbb formában tanító Zsinatnak, illetve egyedül a püspöki testület fejének, a pápának hangjában is - a dialógus mellett. Megjegyzés Az „Octavius” szövegét az 1930-ban Bonnban megjelent kritikai kiadásból fordítom, amelyet ]osef Martin würzburgi egyetemi tanár rendezett sajtó alá. Megjelent a „Florilegium Pat- risticum tarn veteris quam medii aevi auctores complectens” c. sorozatban (Peter Hanstein kiadónál). V. T. nek, aki kiemelt módon közreműködik a liturgiában. „A minisztránsok, lektorok, kommentátorok és a templomi énekkar tagjai valóban liturgikus szolgálatot végeznek. Ezért kell feladatukat őszinte áhítattal és oly rendben be- tölteniök, amely illik ilyen nagy szolgálathoz és amit Isten népe tőlük jogosan megkíván” (29. art.). Sajnos, nagyon sok panasz hangzik el a templomi felolvasások miatt, hogy ti. nem lehet jól megérteni azokat, vagy pedig nem az Isten és az Egyház igéjéhez méltóan kerülnek előadásra. A következőkben pontokba foglalva 195
