Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FÓRUM - Nyíri Tamás - Rónay György - Szennay András - Hajdók Zsolt: "Szélsőséges progresszívek és konzervatívok" (Hozzászólások Lantos Kiss Antal 1969. júniusi számunkban megjelent tanulmányához)
azonban elképzelhetetlen zavarok és bizonytalanság nélkül. Az imént említett hasonlat ezért két tekintetben is sántít. Először: a tervező építész is, a kivitelező is jól tudja, mit kell tenniük. De az egyház, tagjaival egyetemben, legföljebb csak sejti, hogy milyen alakot öltsön az új épület. .. Másodszor: az egyház átalakulása sohasem lesz befejezett. Hiszen földi életünkben semmi sem végleges és érvényes. Az egyház közössége, csakúgy, mint az egyén, állandóan a fejlődés állapotában van. Ha majd megoldottuk a jelen problémákat, újra oly helyzet adódik, amely megújításra szorul. Ezért tehát inkább hasonlítsuk az egyházat sátorhoz... melyet újra meg újra le kell bontanunk és újra fel kell állítanunk, mihelyt továbbhaladtunk az úton. Ezért sohasem nyújt nekünk maradandó, hanem mindig csak ideiglenes hajlékot. - De éppen minden emberi bizonyosságunknak ebben az ideiglenes jellegében válhat csak világossá, mit jelent igazában a hit. Csak az igazi hitben tudjuk elviselni a zavart és nyugtalanságot” (id. Zsinat után, Bécs, 1968, 161). SZENNAY ANDRÁS Cui prodest, kinek használ?... Ez a kérdés merül fel bennünk Lantos-Kiss Antal cikkének elolvasása után, amely a „szélsőséges progresszívek” és a még szélsőségesebb konzervatívok harcát mutatja be a zsinat utáni „nyugati” egyházban. Magyarországon, 1969-ben olyan döntő jelentőségű kérdés ez? Arról van talán szó, hogy miután a zsinati rendelkezéseket száz százalékig végrehajtottuk és mindany- nyiunkat legbensőbb rezdülésünkig áthatott „a zsinat szelleme”, most forró fejjel „szélsőségekbe” estünk volna? Ez a veszély - úgy hiszem - aligha fenyeget bennünket. Ott vannak-e „négy évvel a II. Vatikáni Zsinat után” mindannyiunk kezében magyar nyelvű fordításban a zsinat aktái? Mindenütt végrehajtottuk-e - a régi megbecsülésével és részleges megőrzésével — a liturgikus reformot? Attól kell-e félnünk, hogy az ökumené területén túl messzire merészkedtünk? Sőt egyáltalán, elérkezett-e mindannyiunk számára „a zsinat utáni időszak”? Graves egyik könyvében a következő fura paradoxont kockáztatja meg: a helyzetnek még sokat kell romlania, hogy azután javulhasson. Nálunk alighanem fordított a dolog. Még nagyon sokat kell javulnia a helyzetnek - a közszellemben és kinek-kinek a lelkében -, hogy ténylegesen reális legyen a túlzás veszélye. Nagyon-nagyon sokat kell tennünk addig, amíg jogosan tehetjük fel a kérdést: hogyan tovább? Az pedig, hogy tovább kell-e mennünk, vagy már megállhatunk, még a nagyon messzi jövő kérdése. Elég a mának a maga baja. Ma még világos számunkra, hogy mi a teendő. Tegyünk meg mindent, hogy beérjük az időt, a zsinatot „a zsinat utánt”. Természetesen nem árt tudnunk - éppen a jövőre való felkészülés érdekében -, hogy milyen áramlatok küzdenek egymással ott, ahol már akut a „tovább-kérdése”. De helyes információt kapunk-e erről, ha az „elrettentő példákat” sorolják fel nekünk? Nemde „az élet fáján” is azok az ágak rekedtek meg a fejlődésben, amelyek éppen a „szélsőséget” képviselték? Bizonyos, hogy az egyház eljövendő arcát nem a „homoszexuális férfiak számára nászmisét celebráló Rotterdam környéki káplán” határozza meg. De azok sem, akik „Alfrink és Döpfner bíborosokat az anti- krisztus csatlósainak és az eretnekség fő pártfogóinak” nevezik és valamiféle egyházszakadás félelmetes vízióját rajzolják elénk. A probléma maga nem újkeletű. Az „újnak” és a „réginek” nem azt mondom, hogy küzdelme, de dialektikája az egyház mindenkori strukturális jegye. Ha aggódnánk egyházunk jelene és méginkább jövője miatt, tanulság számunkra múltja. Emlékezzünk csak Szent Pál és a zsidózók harcára. A zsidózók szűklátókörűén a „hagyományt" féltették: „Körül kell metélni a pogányokat és rájuk kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét” (Ap Csel 15, 5). Szt. Pál és Barnabás azonban valódi életközeiben látta, hogy ha olyan terhet raknak az emberek vállára, „amilyet maguk sem bírtak elviselni”, nem tudnak eleget tenni Krisztus „tanítsatok minden nemzetet” parancsának. A je- ruzsálemi apostoli zsinat pedig a Szentlélek asszisztenciájával és saját józan belátása alapján úgy döntött, hogy a „szükséges dolgokon kívül más teherrel” (Ap Csel 15, 28) nem terheli meg a pogányokat. Az egyház ma is, mint minden időben a növekedés válságán megy keresztül. Nem akarja régi kincseit elkótyavetyélni, vagy a „Vatikán pincéibe" zárni. De ma sem akar elviselhetetlen terheket kötözni az emberekre. Nem kell aggodalmaskodva, kishitűen feltennünk az egyházat a növekedés krízisétől. Bizonyos, hogy megerősödve fog kikerülni belőle. Nem fog megtorpanni, még kevésbé visszalépni. Nemde Szent Pál még Pétert is megfeddte, amikor az „visszahúzódott” (vő. Gál 2, 11-14). Az egvház mindig hasonló lesz a jóságos családapához, „aki kincseiből újat és régit szed elő (Mt 13, 52). HAJDÓK ZSOLT 186
