Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - FÓRUM - Nyíri Tamás - Rónay György - Szennay András - Hajdók Zsolt: "Szélsőséges progresszívek és konzervatívok" (Hozzászólások Lantos Kiss Antal 1969. júniusi számunkban megjelent tanulmányához)
ban, ha nem félünk az elkerülhetetlen átalakulásoktól, és megvalósítjuk ezeket a halálosan szükséges változásokat. NYÍRI TAMÁS A Zsinat utáni idő konzervatívjai, tradicio- nalistái, hagyományőrzői (mindegy, hogyan nevezzük őket) bőven tudnak fölsorolni, és sorolnak is föl példákat arra, hogy ,,az Egyházban baj van”, nagy baj, súlyos baj, talán halálos is, ha nem vigyázunk: szakadás, üszkösödés, árulás, és így tovább. Arról többnyire nem beszélnek, hogy ,,az Egyházban baj volt”: el- merevedés, közöny, lappangó szklerózis, alkalmazkodási képtelenség. Arról sem, hogy az általuk kárhoztatott bajok egyik forrása nyilván az általuk elhallgatott bajokban van. Ha például nincsenek sok helyütt a tekintélyi elv indokolatlan túlkapásai, ma bizonyára nem lennének sok helyütt, vagy sokkal kevésbé lennének túlkapások a tekintély korlátozásában, esetleg egyenesen tagadásában. De ezek a túlzások, túlkapások, forrongások még egyáltalán nem azt jelentik, hogy ami történt és történik, az betegség, züllés, bomlás, pusztulás. Minden növekedésnek megvannak a maga vadhajtásai és pattanásai; ebből azonban a legkevésbé sem az következik, mintha maga a növekedés, ,,mint olyan” - mint egy megrögzött status quo megváltozása, megváltoztatása r- eleve káros lenne. Ellenkezőleg: a növekedés, ,,mint olyan”, jó, hasznos, helyes, kívánatos; növekedés nélkül nincs élet. Az Egyháznak is együtt kell nőnie a növekvő világgal, hiszen rendeltetése, hogy együtt nőjön vele, beletestesüljön minden növekedésbe (beletestesítse Krisztust a világ növekvő testébe), amely növekedésről tudjuk, hogy végülis a Teremtő Isten szándéka; s az ő dolga együttműködni ezzel a szándékkal, ezzel a világ fejlődésében megvalósuló teremtő tervvel (melyben neki is rész jutott), nem pedig kiállni belőle, vagy éppen szembeszegülni vele. A pattanások ott ütköznek ki a legkirívóbban, ahol a szervezetben a legtöbb kóros anyag halmozódott föl. De írtért pattanás van a karon, nem a kart kell levágni, hanem a betegnek látszó testrész vérkeringését kell javítani, szövetét egészségessé tenni. Semmiképp sem a „hagyományos” operáló késekkel: kiközösítésekkel, anatémákkal, hatalmi megtorlásokkal (a legprimitívebb egyháztörténeti ismeretek is illusztrálhatják egyrészt az ilyen eljárások jóvátehetetlen kárait, másrészt a velük történt sok, szomorú visszaélést), hanem mindenekelőtt türelemmel és szeretettel. Aminek a kiközösítést követelők, sajnos, egyelőre nem adják túlságosan sok tanújelét. Az általuk fölsorolt túlkapásoknak persze senki sem örül. Mint ahogy nem örül a nem kevésbé bőven sorolható ellenkező túlkapásoknak sem. Álljunk elő „tromfra tromffal”? Minek? Az ügyet, a növekedést nem az ilyen villongások segítik; s végtére mégiscsak az ügy a Ifontos, az Egyház növekedése, az a bizonyos aggiornamento, ami nemcsak azt jelenti, hogy „alkalmazkodjunk a modern világhoz”, hanem azt is, hogy „alkalmazzuk ezt a modern világot Istenhez”- De Istent csak úgy tudjuk közölni vele, ha a saját nyelvén szólunk hozzá. Ez még semmiféle árulást nem jelent. Sőt. Ha valóban hiszek az Egyház küldetésének örök állagában, akkor hiszek ennek az örök állagnak a mindenkori érvényességében és korszerűségében is, vagyis abban, hogy Krisztus és igazsága nincs hozzákötve semmiféle zsargonhoz, se skolasztikushoz, se máshoz, hanem épp úgy tud és akar is mindenkor és mindenféle „nyelveken szólni”, ahogyan az apostolok tudtak és mertek, mert engedelmeskedtek a Szent- léleknek. A legveszedelmesebbek többnyire nem azok a bajok, amelyek külső tünetekkel adnak jelzést magukról. Legjobban azok roncsolnak, belül és befelé, amelyeknek egyelőre nincs nyomuk kívül a bőrön. A suttogó propagandák, a „mószerolások”, a más nézetűek tisztességének hátmögötti kétségbevonása, és a maguk területén jogos és szükséges szabad vélemények többnyire nem nyílt, tehát visszautasítható, hanem alattomban gyanúsítgató herezis-nek hír- lelése. S ha egyfelől panaszt emelnek amiatt, hogy a hagyományőrzőkre itt-ott mintha nem vonatkoznék a vélemény-nyilvánítás szabadsága: másfelől ugyanúgy panaszt lehetne emelni a rágalmazások taktikája miatt. De itt is: minek? Legjobb lenne abbahagyni. Ezt is, a följelent- getéseket is, becsmérléseket is; nyíltan és föltételek nélkül való szellemi (és egyben erkölcsi) tisztességgel vitatni a vitatandókat, s építeni — vitázva is - az építendőt. Mert végül is az a fontos, az egyedül fontos: az Épület, a Növekedés. Ez pedig nem hatalmi kérdés (mert sajnos, a hagyomány- őrzésben olykor némi hagyományos hatalomféltés is érezhető), hanem az egész Isten népének közös ügye, és föladata, és küldetése. RÓNAY GYÖRGY Nem kívánom eltitkolni: én voltam az, aki a szerkesztőségi értekezleten ragaszkodtam Lantos-Kiss Antal írásának cím-változtatásához. Több okból is. Az eredeti címben nem szerepelt a „szélsőséges” jelző. Már pedig - kérdezhetjük joggal - melyik az a hitét valóban féltő, megvalló és szerinte élni kívánó „progresszív” vagy „konzervatív” katolikus ember, aki feltétel nélkül azonosítaná magát az „Isten partizánjai” vagy épp a „Das Zeichen Mariens” és hasonló röpiratok mondanivalójával, hangnemével? Ez lenne az egyik ok. - A másik: nem kétséges, hogy minden élő közösségben - már vérmérsékleti, alkati okok miatt is - voltak és lesznek ún. „konzervatívok” és „progresszívek”. S jól is van így. Ez az üdvös feszültség, dialektikus belső erő mindig életet biztosít. De lehet-e az olyan vészharangot kongató, a sátán incselkedéseit sejtető 184
